Szokásos kavarások

Hétfői Flexpoolom után, az esti Planen alig találtam meg a nevemet. Végül sikerült rábukkannom a Leen Bakker Nederland B.V. mellett, 4:50-es indulással. Nem tudtam, mire számíthatok, de a bakkerből arra következtettünk, hogy valami pékség. Eléggé kiakadtam, hogy most akkor mi a fene van, soha többé nem kellek a Docdatába? 

Az összes eddig felgyülemlett feszültség egyszerre tört ki belőlem. Volt sírás, kiabálás, ideges hadonászás, a szokásos D zaklatottság tünetei... Persze összeszedtem magam, már nem is látom úgy a dolgokat, mint akkor, abban a pillanatban, de eléggé a padlóra kent ez a rengeteg bizonytalanság, ami övezi a mindennapjainkat. C próbált nyugtatni, de csak olaj volt a tűzre, mert nem azokra a szavakra vágytam, amik elhagyták a száját, igazából nem is szavakra volt szükségem, csak arra, hogy valaki meghallgasson és megöleljen. És meghallgatott és megölelt, és aztán már együtt sírtunk (tudom... tudom... csak a náthád volt).

Miután sikerült visszatalálnom önmagamhoz, és már a másnapi szendvicseimet is elkészítettem (vagy az még a kiakadás előtt volt? már nem emlékszem kristálytisztán), mondtam C-nek, hogy keressünk már rá a neten, milyen cég ez a Leen Bakker. Este tíz körül járhatott az idő, kimentünk a sötétedésben az Internetzaalban, ahol pont akkor kapcsolták le a hotel wifijét, és sehogy sem tudtam rácsatlakozni két másik elérhetőre. Így fizetős neten csekkoltuk végül, hogy ez igazából bútor raktár. Kissé fellélegeztem. Valahogy a kajáktól mindig elrettenek. Nem szeretek olyan helyen dolgozni, ahol kajákkal kell foglalkozni.

Megnéztem még egyszer a Plant, nem változott semmi, csak a listát böngészve feltűnt, hogy mindenki, aki ahhoz a céghez megy, az fiú. Kissé furcsálltam, bár mondjuk, ha bútorokról van szó, akkor érthető, csak az nem, hogy engem miért oda osztottak be? C legyintett egyet, hogy ne foglalkozzak vele, biztos van lányos munkájuk is, scannelés, vagy valami adminisztráció. Hát jó.

Hazamentünk, gyorsan letusoltam, bevágódtunk az ágyba, befejeztük a félbehagyott The Shield epizódot, nassoltunk, majd megnéztünk még egy részt. Fogmosás, alvás. Az utóbbi nem ment. 4:20-ra volt beállítva az ébresztőm, valamikor három után sikerült egy kicsit elszenderednem, de folyamatosan forgolódtam és szenvedtem. Meleg volt, szakadt az eső, valami mindig zavart, pedig az agyamat már totál lefárasztottam Etti agykontrollos elalvásos technikájával, mikor számat kell írni a táblára 100-tól visszafelé, majd letörölni őket, és újra felírni egyet, stb.

4:20-kor megszólalt az ébresztő, kimásztam az ágyból, elkészültem, elraktam a kajámat, C addig felöltözött és kikísért az irodához. Kasia ült bent, keresni kezdte a nevem, de nem találta sehol. Megkérdezte, hogy ma hol dolgozom? Mondom Leen Bakker.

- REALLY? - Csupa nagybetűvel, mert tényleg ennyire meglepődött és kiakadt egyszerre, ahogy az előtte ülő két középkorú faszi is. Csak pillogtak rám nagyokat, és visszakérdeztek, hogy Leen Bakker?

- Igen, az volt a Planen.

Kasia nézelődött valamit a gépben, megrázta a fejét, majd miközben elmagyarázta, hogy annál a cégnél csak férfiak dolgoznak, kihúzta a nevem a listából.

- You can go home.

C-nek nem is kellett mondanom semmit, a reallyből már tudta, hogy nem megyek én sehova. Visszaballagtunk az ágyunkba, hogy akkor majd most jól kialusszuk magunkat, erre 6:10-kor, mikor már éppen elszundítottam, hív Kasia, hogy kéne egy ember a Contractingba, Kuehne+Nagelba. Még fel sem dolgozta az agyam igazából, rögtön rávágtam, hogy persze. Gyorsan összekaptam magam, 10 perc múlva már kint voltam az iroda előtt, néztem a Plant, hogy pontosan hova kéne mennem, és kik mennek még. Bementem, megkérdeztem, hogy melyik részleg, mondta, de rohadtul nem jegyeztem meg, csak azt láttam, hogy a listában ott van Martina neve, ráadásul ő lesz a sofőr. Rögtön fellélegeztem egy kicsit, hogy akármilyen szar is lesz, legalább lesz ott valaki, akit ismerek. 

Docdatás cseh lány, egyébként, kedves, mosolygós. Ő is kiakadt, hogy máshova osztották be. Meg azon is, hogy vezetnie kell, és nem adtak neki GPS-t, egy középkorú lengyel nőt ültettek be mellé navigátornak. Kérdeztem is tőle, hogy érted amúgy a lengyeleket, de rázta a fejét, hogy nem igazán, egy-két szót, néha elcsíp egy-egy félmondatot, meg nagyban függ attól is, hogy ki hogyan beszél, ugye. Épségben megérkeztünk, leparkoltunk, kiszálltunk a buszból és iszonyatos macska- és kutyakaja szag terjengett a levegőben. Szegény Martina már szinte öklendezett, annyira irritálta. Egy szlovák srác haladt el mellettünk, és mondta neki, hogy nyugi, csak tárolják őket.

Követtük a többieket, mert ugye nekünk így első napon halvány fogalmunk sem volt róla, mi hogyan működik. Kilyukadtunk a kantinban, leültünk egy asztalhoz és körülnéztünk. Szinte egyszerre jegyeztük meg egymásnak, mennyire kilógunk a többiek közül. Szakadtak voltak és ápolatlanok, büdösek. Ráadásul nem beszéltek semmilyen emberi nyelven, csak az a szlovák srác makogott még angolul rajtunk kívül. Elérkezett a 7:30, mindenki elindult, így hát követtük őket le a raktárba. Köpenyesek és hajhálósok mindenütt, mi meg egy szál pólóban. Összenéztünk, mert rosszat sejtettünk. Bejutottunk végre a munkaterületünkre (fogalmunk sem volt, hova kéne menni, vagy hogy egyáltalán jó helyen járunk-e, csak követtük a többieket...), hajhálót vettünk fel, fertőtlenítettük a kezeinket, majd megálltunk egy kisebb csoport mellett. Sáskáztak oda-vissza, Martina megértett néhány szót, magával húzott, hogy menjünk tovább. Átmentünk még egy kapun, így az előbbi hűvös raktár részből egy kifejezetten meleg részlegre érkeztünk. Jött egy lengyel csoportvezető, sáskázott ő is, és mikor megkértük, hogy legyen kedves angolul megismételni az elhangzottakat, vágott egy pofát, majd elvigyorodott és lazán kinyögte, hogy (fonetikusan írva, mert egyébként fogalmam sincs, hogyan kell) nyema! Ez annyit tesz lengyelül, hogy nem. 

Az egyik csaj dobozokra nyomott ragasztót, nekünk azokat kellett meghajtani és összeilleszteni. Már egészen kezdtünk belejönni, örültünk, hogy egymás mellett dolgozunk, mikor a csoportvezető csaj makog ott nekem valamit, aztán nagy nehezen megismételte angolul is: What's your name?. Elmondtam, aztán mutogatott a gyűrűmre, hogy nyema. Jó. Levettem, eltettem a zsebembe, majd folytattam a munkámat, de akkor meg a másik asztal felé kezdett mutogatni, hogy menjek oda. Felsóhajtottam, összenéztünk Martinával, majd megjegyeztük, hogy ezt tuti direkt csinálta, hogy ne legyünk egymás mellett. Zavarta, hogy angolul társalgunk. Persze az nem baj, ha a lengyelek folyamatosan pofáznak munka közben...

Átmentem a másik asztalhoz, dobozos instant leveseket kellett pakolni egy bizonyos séma alapján. Nem volt bonyolult, csak egy kicsit fárasztó meg kézbántó. Megint felhasadt a bőröm, mert persze a kesztyűmet a táskában felejtettem... Elhatároztam, hogy első szünet után lehozom magammal. Így is történt, csakhogy addigra már az egész csoportot átirányították egy szalaghoz. MandM's drazsécsomagokat kellett címkézett poharakba nyomni a futószalagon. Szintén nem bonyolult feladat, de egész nap ugyanazt a mozdulatot csinálni... eléggé elfáradtam.

Mire hazaértem, öt óra volt, C pont akkor kezdett a Docdatában, szóval elkerültük egymást. Gyorsan betoltam egy Nutellás kenyeret az arcomba, megfogtam a netbookot és kiültem az Internetzaal elé netezni egy kicsit. Már akkor meg akartam írni ezt a posztot, de sajnos nem volt energiám hozzá. Visszamentem a házba, lezuhanyoztam, csináltam magamnak két hotdogot, és befeküdtem az ágyba Chuckot nézni. A szemem sarkából egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami mozog a hűtő előtt. Odapillantok. Egy kölyök macska!!! Már éppen fel akartam kelni, hogy megnézzem közelebbről, mikor Emilia hirtelen betoppan, sikíás, a macska kirohan. Kiderült, hogy fél a macskáktól, egyenesen utálja őket. 

Hajaj, mondom így magamban.