Csacsogós csütörtök

11:30-kor indultam munkába Konraddal, az egyik hivatásos sofőrrel, akiről nemrégiben kiderült, hogy a szomszédunkban lakik, és Zanetának (Kasia mellett a másik ossi menedzser) a férje. Nagyjából egész úton beszélgettünk mindenféléről, Magyarországról, Lengyelországról, mióta vagyunk itt, miért vagyunk itt, hogy érezzük magunkat egy idegen államban, stb. Dél után pár perccel már meg is érkeztünk a Docdatához.

A műszakom 12:30-kor kezdődött, szóval volt még időm bőven. Bezártam a cuccomat a 425-ös szekrénybe (azt generálta a chip), és felmentem a kantinba ücsörögni. Nagy örömömre rögtön megpillantottam Carlót, egész héten nem láttam. Ő 10-kor kezdett, és mondta, hogy nem sok meló van, valószínűleg hamarabb hazamehetnek. Ennek nem örültem, mert épphogy csak megérkeztem. Kérdezte, hogy melyik részlegen vagyok, mondtam, hogy az Inbound tuti, de hogy hányadik emelet, passz, remélem, hogy a második. Negyedkor lelépett, mert véget ért a szünete, utána egymagamban üldögéltem tovább, majd 22-kor elindultam lefelé az eligazító táblához. Menetközben összefutottam egy lengyel lánnyal, Claudiával, aki éppen a nagyon kényelmetlen bakancsát kötötte be. Kiderült, hogy ő is akkor kezdett, úgyhogy megvártam.

A táblán ezúttal rajta volt a nevem, de nem a szokásos Second Floor felirat alatt. A harmadik emeletre kellett mennem dobozokat hajtogatni, és ennek kifejezetten örültem. Könnyű meló, senki nem zaklat, olya tempóban csinálod, ahogy neked kényelmes. Claudia a negyedikre ment, a játékrészlegre. Ott még sosem voltam, és ő sem, az volt az első napja. Először nem is tudtuk, hogy az a 4H4 mit takar, még jó, hogy az egyik holland koordinátor, Eric a közelben volt és elmagyarázta, meg rádión felszólt az illetékes részlegvezetőnek, hogy jöjjön le Claudiáért. Ezután engem is útba akart igazítani, de udvariasan félbeszakítottam, hogy igen, köszönöm, tudom, már dolgoztam ott egyszer, inkább abban segítsen, hogy most hova kell becsekkolnom. Odajött velem a szerkentyűhöz és megmutatta, de mint utólag kiderült, nagyon nem oda kellett volna, úgyhogy jelentkezhettem át.

Elrongyoltam a harmadik emeletre, és égen-földön keresni kezdtem Krisztinát és Marlenát, ugyanis az ő nevük is szerepelt a táblán az enyém mellett. Megkérdeztem egy csajt, hogy ismeri-e őket, elmondtam, hogy elvileg mit kellene ma csinálnom, de nem tudom pontosan, hogy melyik sor(ok)ban, erre intett, hogy kövessem, és átvitt a 79-es sorba egy nagydarab, holland fickóhoz, akinek annyira, de annyira szép hangja volt. Nem bírtam magamban tartani, szóval sikeresen zavarba hoztam. Elmagyarázta, mit kellene csinálni, mire figyeljek oda, mosolyogva bólogattam, hogy oké, persze, menni fog. És ekkor derült ki, hogy Eric rossz helyre csekkoltatott be, és mehettem átjelentkezni a második emeletre (ott volt legközelebb olyan kis kütyü).

- Te is megint dobozolsz? – kérdezte valaki mögöttem angolul. Mire megfordultam, Marlena már a lépcsőn ment fel. Válaszoltam neki, hogy igen, és utána siettem. Krisztina nem jelent meg, vagy áthelyezték máshová, vagy adminisztrációs hiba történt, nem tudom, de egész nap nem találkoztam vele. Viszont Marlenával tök jól elvoltunk, végigcsacsogtuk a munkaidőt. Várandós, hatodik hónapban van, jövő héten dolgozik utoljára, utána rápihen a nagy megpróbáltatásra. Fél a szüléstől nagyon, de már alig várja, hogy a kezében tarthassa a kislányát. A nevéről még nem döntöttek, mert ami neki tetszik, az a férjének nem, és fordítva. Mindenképpen valami nemzetközi nevet szeretnének, hogy a kicsi könnyen tudjon majd érvényesülni. 26 éves egyébként, a férje 27, négy éve élnek Hollandiában. Rotterdamban laknak egy háromszobás lakásban havi 700 euróért. Erről is kifaggattam, hogy mennyire nehéz lakást találni, bérelni, de megnyugtatott, hogy egész simaügy, amennyiben ingatlanközvetítőhöz fordulsz. Minimum 2000 eurót kell szánni rá, első havi bérleti díj, kaució, az ügynök jussa. Persze, nyilván ez városonként változó, de azért Rotterdamban ennyiért három szoba szerintem baromi jó. Ráadásul jó környéken laknak, a szomszédok kedvesek, aranyosak. Szóval ezerféle dologról beszélgettünk, hamar elrepült az a négy és fél óra a dobozok között a harmadik emeleti szaunában. Iszonyatos meleg volt.

A fél órás szünetünk után fél hattól hétig a második emeleten scanneltük a szokásos termékeket, aztán Justyna szólt, hogy sorry, de haza kell mennetek, nincs elég munka ahhoz, hogy mindenkinek meglegyen legalább a hat órája. Elbúcsúztunk, aztán rohantam C-hez elmondani, hogy mi a helyzet, ő is éppen kedélyesen cseverészett Annával, egy másik lengyel lánnyal. Elköszöntem tőle is, majd elmentem a kantinba a cuccomért, aztán visszavittem a scannert, kicsekkoltam (negyed nyolc után, hogy arra a 15 percre még azért kapjak fizut), át a fémdetektoros kapun, be az öltözőbe, kulcs, iratok, telefonok a zsebbe, táska a hátamra és Tot Ziens.

Kint felhívtam Kasiát, hogy végeztem, ő meg egy perccel később visszahívott, hogy a sofőr elindult értem, fél óra múlva ott lesz. Hát Damian konkrétan odaszáguldott értem, alig kellett várnom rá 25 percet. Bepattantam mellé a buszba, és a nyelvi nehézségek ellenére ismét végigdumáltuk az utat, tanított lengyelül, én tanítottam magyarul. Köszönöm, kérlek, szívesen, szia, viszlát, jó reggelt, egészségedre. Legközelebb innen folytatjuk. :)