Here we go again

Az első idei hollandiai bejegyzésünk megírása rám maradt, mivel Dettykét mindkettőnk határozott kérése és a nekünk tett ígéretek ellenére jelenleg egy hűtőházban dolgoztatják, salátákat pakol. Ez kissé in medias res volt, de mindjárt megtudjátok hogyan jutottunk idáig. A D által leírt menetrendhez tartva magunkat, múlt szerdán Budapestre utaztunk, ahol első utunk az Otto Workforce irodájába vezetett. Már előkészítve vártak bennünket a szerződések, de a két új lány nem volt olyan segítőkész mint Juli régebben. Sajnos leginkább teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot, mikor a szerződések aláírását követően sem tudták megmondani, vagy legalább a következő három nap alatt kideríteni, hogy hova kell utaznunk, hol lesz a szállásunk, és arról is csak szóban biztosítottak, hogy hol fogunk dolgozni, papíron erről egy szó sincs. Mint kiderült okkal. Hiába jeleztük, hogy már pénteken megérkezünk, ezt mint megtudtuk, nem jelezték a hollandiai és németországi illetékeseknek, így Roland és Andi kanapéján csöveztünk pénteken, a Laarbruch-Siedlung nevű munkásszállón. Rolandék szomszédjától kaptam egy telefonszámot, amin elértem a helyi szállásmenedzsert, akit meglepett, hogy mi egy pár vagyunk, mert Detty a németországi szállásra volt bejegyezve a rendszerükben, én pedig Oisterwijkbe, Hollandiába. Alig száz km van a kettő közt… Képzelhetitek milyen jól aludtunk a kanapén ilyen bizonytalanságban. Legalább ott még voltak ismerősök, sőt rokonok is. Szombaton míg Dávidnál voltunk a szomszédos Laarbruchban, Roliéknál keresett minket a menedzser, hagyott egy telefonszámot és egy címet, hogy mindketten mehetünk Ossba. Örültünk mint majom a farkának mikor sikeresen megtaláltuk a helyünket, és kaptunk is egy KÖZÖS szobát aminek bár beázik a plafonja és a padló meg a falak kicsit ázottak a lecsöpögő víztől még kimondottan kulturáltnak tűnt. Most csak két lengyellel osztozunk a nappalin, a konyhán és a fürdőn, ezek a lengyelek pedig az eddigi tapasztalatainkhoz képest, mostanáig egész normálisak voltak. Nem zajonganak túl sokat, talán együtt lehet élni velük kisebb-nagyobb kompromisszumok árán. A chalet, vagy bungaló amiben a szobánk van egy nagy kemping része, közös és fizetős mosodával, amihez a szállásunk árában foglalva kapunk hetente kb fele annyi zsetont mint amire szükségünk lesz. Én már az első nap kaptam egy kullancsot a bal térdembe, amitől remélem nem lesz bajom, mert nem tudom angolul vagy hollandul hogy mit jelent a kullancs, de majd megnézem a google fordítóban. Vasárnap összeismerkedtünk pár magyar hegesztővel akik a kempingben laknak, de sajnos nem ottósok így a napi problémákról keveset tudunk beszélni. Sokkal inkább beszélhetünk róla egy 19 éves kollégával aki többnyire ki van akadva mindenen, joggal. Debreceni, és most itt akar érvényesülni de azon a munkahelyen még sosem volt 2 hónap alatt, ahova felvették. Ezt tudni vasárnap már elég nyomasztó volt, vártuk nagyon a plant (ahova kiírják este 8-9 körül, hogy ki-hol-mikor dolgozik másnap) hátha mehetünk a DocDatába, ahova felvettek elvileg. A plan szerint flexpool. Ez annyit jelent, hogy nem dolgozunk. Hát nézzük a jó oldalát, egy nappal több időnk van beilleszkedni, felfedezni a környéket, még ki is mostunk, bár kerek 10€-ba került végül a 2 adag mosás és 2x szárítás, mert teregetni nem tudunk, a szárítógép meg 2€-ért fél munkát végez. Voltunk a városban, feltölteni a holland simkártyám, hogy legyen mobilnetem. Az egyenlegem 17,44 most is, de nem tudom aktiválni a kerek 10€-ba kerülő 1GB-s mobilnet csomagot, mert “nincs fededezet a kártyámon” hát basszátok meg, gondoltam. Marad a netezés az '”internetzaal” nevű kunyhóban és környékén az otto irodának otthont adó konténer mellett, ahol van wifi, és több-kevesebb akadozással használható is. Minden bizonnyal jelen posztom is ott fogom feltölteni, ha egyszer kimászok az ágyból. A nyirkos kis kabinunk magányában írom ezeket a sorokat, mert ez az utolsó hely ebben az országban ahol még egy picit biztonságban tudom érezni magam, amíg nem pattogunk sokat addig talán maradhatunk is itt együtt, és elkezdhetjük magunkénak érezni ezt a kis zugot. Igyekszem úrrá lenni a depresszión ami miatt elmegy az étvágyam és nem akarok kimenni a szobából, de sajnos ahhoz tapasztalatom szerint idő kell. Nagyon sokat intézkedtünk a napokban, nagyon sok veszélyen vagyunk túl, öreg hős seatunk áthozott egész Európán, autópályákon, és dugókban araszolva, és ilyenkor amikor tudom hogy az esti planig nincs mit tenni, nincs is itt egy menedzser, meg nincs is mit mondanom neki, csak gubbadok. És nem akarok lengyelt látni/hallani (pedig a 400 táborlakó szinte mind lengyel), felerősödik a honvágy, hiányzik bármi féle biztonság és emberi kapcsolat, a rokonok, a barátok. Mint a gyerek az oviban. Csak a mamát akarom Hogy az Marikanéni, anyám, vagy a nagyi az mindegy, de mikor az ember a párjáért aggódik, akit reggel ötkor elvittek egy hűtőházba melózni (rohadtul nem a docdata raktára, egy kurva sapkát nem hozott nyárra) és csak futna el innen amilyen messze csak lehet.. rájön hogy nincs hova futnia, a mama biztonsága csak egy délibáb, otthon se lenne mit ennünk egy hónapon belül, diákhiteleket kell fizetnünk és a nagyiéktól az utazásra kapott pénzért is felelősek vagyunk.. no akkor a kör bezárul. Csapda. Nincs mit tenni, csak túlélni. Amíg csak lehet. Ennek a súlya elmondhatatlan olyannak aki lazább mentalitással bír, vagy épp csak keményebb, erősebb nálam. Most már viszonylag felkészülten jöttünk, legalább szellemileg. Tudtuk mi minden borzalom várhat ránk, és tapasztalatból tudom, hogy ha ennél nagyobb atrocitások nem érnek, és egészségesek maradunk akkor idővel csökken a nyomás, beletörődünk, elfogadjuk a helyzetet, lassan fel is oldódunk. Talán holnap már dolgozom én is (kitudja mit és hol), talán elkezdünk pénzt keresni. Addig is mondjatok egy imát értünk! Szeretünk mindenkit, és mindkettőnk nevében mondhatom: egytől egyig jobban hiányoztok mint valaha.