Szervezettség a köbön

Óriási idézőjelek között – természetesen.

Egy panaszos bejegyzés következik, de nézzétek el nekem, kérlek, hirtelen túl sok volt a „jóból” egyszerre. Nyilván képes vagyok feldolgozni, illetve túllépni rajta, de szeretném, ha nyoma maradna az OTTO Worldbeli hétköznapjainknak. Évekkel később, mikor már biztos megélhetésünk és normális, emberhez méltó körülményeink vannak akárhol, érdekes lesz visszaolvasni, honnan is indultunk. Bár nem feltételezem, hogy valaha is elfelejtenénk, legfeljebb az idő szépítené meg kissé.

Midőn e sorokat írom – papírra -, a Docdata épülete előtt ücsörgök egy díszkövön a parkolót lezáró sorompóval szemben. 2014. július 15. kedd, 20:21 perc. Immáron lassan másfél órája várok arra, hogy visszajussak Ossba, a szállásunkra.

De kezdjük az elején.

C drágám vasárnap 4 órától dolgozott, a plan szerint 1:30-ig, valójában 9-kor elengedték, 10 óra után kicsivel haza is ért, így meg tudta nézni a VB döntő lényeges félidejét. Lakótársunk, Emilia ekkor valami bundás banánt készített, míg a barátja jointokat sodort a dohányzóasztalon. Később befutott a bandájuk harmadik tagja, Gosha (nem vagyok benne biztos, hogy így kell írni a becenevét, tehát legyen Malgorzata), és elvonultak Emilia szobájába füvezni. A szagokon kívül egyébként egyáltalán nem zavart semmi, az is csak akkor, és leginkább C-t, mikor már lefeküdtünk aludni. A másik lakótársunk, Jaroslaw a meccs végére ért haza, látszólag nem töltötte el túl nagy boldogsággal, hogy a németek nyertek, gyorsan elvonult néhány banánnal a szobájába.

Nos, ez csak egy kis kitekintés volt, másnap kezdődtek ugyanis a bonyodalmak.

Közben megjegyzem, hogy 20:37 van, és a transportom még mindig sehol. A jó hír viszont, hogy nem esik az eső és találtam két lányt, akik szintén Ossban laknak. Ha a magyarért nem igyekeznek, talán a két lengyelért majd fognak.

Szóval, hétfőn úgy ébredtem, hogy fájt a jobb fülem. Eléggé megijedtem, hiszen a legutóbbi fülgyulladásom iszonyú kínokat okozott, és nagyon lassan javult a szakszerű kezelés mellett is, hát akkor mire számíthatok itt? Gyorsan vitaminok, sapka híján kapucni, miegymás. Flexpoolon voltam, aminek ilyen tekintetben örültem, hogy tényleg kikúrálhatom magam, viszont valahol mélyen azért kicsit aggódtam is: miért nem hívtak? Talán a Docdatának nem kellek, mert szarul dolgozom? Nem tudom, miért kerítettek hatalmába akkor ilyen gondolatok, azóta ezek már tovaszálltak.

C 11-kor kezdett, amit azt jelentette, hogy 10-kor indult a busza, vagyis 9-kor keltünk. Csináltam neki búzát a vasárnapról maradt szecsuáni (vagy milyen) csirkemellhez, sütöttem reggelire friss bagettet és elkészítettem a szendvicseit.

Ééééés 20:49-kor sikerült beülnöm a buszba. Kasia hívott, hogy nem talál minket a sofőr. Hát mondjuk azért, mert nem a főbejáratnál van? Mindegy, elsétáltunk a lányokkal hátra, ahol rögtön meg is pillantottuk a gyönyörű OTTO – Werkt voor twee (Kettő helyett dolgozunk) feliratú buszt. És mivel menetközben iszonyú csúnyán tudok csak írni, ezért majd gépen folytatom.

Ott tartottam, hogy hétfő van (nem kedd, amikor három és félórányi munka után majdnem kétórás várakozást követően szálltam be a két lánnyal a buszba). Tehát C-t kikísértem az irodához (ez amolyan hagyomány nálunk, aki itthon marad, vagy később megy dolgozni, kikíséri az elsőt, hogy addig is együtt lehessünk). Miután beszállt a buszba Vackor nénivel (egy magyar vegyészmérnök(?) hölgy, aki kiköpött Vackor néni a South Parkból) és a többiekkel, bevettem magam az Internetzaalba. A hétfő délelőtti csodának hála egészen tűrhető volt a net használhatósága. Kb. délig csevegtem ismerősökkel Facebookon, böngészgettem, átfutottam a Sorozatjunkie hasábjait és beléptem nCore-ra is, nehogy töröljenek az inaktivitásom miatt, aztán visszamentem a szobánkba egy újabb kúra C-vitaminért, és azért, hogy melegben legyek. Miután Emilia lelépett melózni, Jaroslaw meg órára, mikró híján a minisütőnkben megmelegítettem az ebédemet: rántott hús búzával. Néztem egy Parenthood epizódot, régi beszélgetéseket olvasgattam, majd egyszer csak negyed négy környékén megcsörrent a telefonom. Ijedten kaptam utána, hogy mi a fene, csak nem megint azt akarják, hogy fizessek elő a Dunántúli Naplóra? (Múlt héten történt, hogy munkába menet egy Ismeretlen Szám keresett. Felvettem, és az imént említett dologra szeretett volna rávenni. Félbeszakítottam, hogy ez a hívás nekem baromi sokba kerül,  mivel külföldön vagyok, de azért köszöntem szépen a lehetőséget.)

Szóval ránéztem a kijelzőre: Kamila Docdata. Ajaj. Nagyot dobbant a szívem. Egy erőt gyűjtő mély sóhaj után felvettem. Alig hallottuk egymást, mert ramaty itt az erdőben a térerő, de végül a mosogatónál sikerült értenünk a másikat. Szüksége volt aznapra még egy emberre, és hogy nem mennék-e be? Pontosabban valahogy úgy kérdezte, hogy is it possible to...? És akkor én rögtön, hogy naná! Pedig igazából nem akartam menni, a fülem miatt nagyon nem. De attól tartottam, ha ezt passzolom, soha többet nem fognak hívni. Gyorsan elkezdtem készülődni, szendvicsgyártás, átöltözés munkásba cuccba stb. stb. Közben kaptam tőle egy sms-t, hogy 15:55-kor egy szürke busz fog várni rám. Gondolom már mondanom sem kell, a busz nem várt.

A bezárt iroda előtt járkáltam fel és alá, majd ki a sorompóhoz, hátha ott van, de nem, nem volt. Vissza az irodához, megnéztem a plant, láttam, hogy három lány van beírva 16:00-ás indulásra, gondoltam, akkor valószínűleg velük megyek. Lassan meg is érkeztek, igaz csak ketten, egyikük új volt, Petra, hétvégén költözött Ossba, az volt az első munkanapja. A barátjával, Leóval együtt várakoztak, ahogy mi szoktunk C-vel. Ez tök aranyos, szerintem. Na, akkor velük elcsevegtem egy kicsit, kiderült, hogy szlovákok, gyorsan el is dicsekedtem azzal a kb. öt szóval, amit tudok, aztán meg jót nevettünk a macskán és a kurván, mert az mindkét nyelven macska és kurva. Negyed öt, transport sehol, így hát felhívtam Kamilát, aki meglepődött, hogy még nem vagyunk úton és megígérte, hogy azonnal intézkedik. Négy perccel később már buszban ültünk Waalwijk felé. Írtam neki sms-t, hogy úton vagyunk, ő pedig nagyon szépen megköszönte az információt. Csöppet késve érkeztünk meg, nagyjából 3 perc állt rendelkezésünkre, hogy szekrényt foglaljunk és bedobjunk oda mindent, amit nem lehet a raktárba bevinni, átfémdedektorozzanak, átmenjünk a chipes kapun, fel a kantinba, hogy letegyük a kajánkat, majd mindenki a saját munkaterületére.

Összefutottam Kamilával, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy Inboundon leszek, vagy új munkakört kapok, megnyugtatott, hogy Inbound. Akkor lerohantam a földszintre, át a fél raktáron, hogy csekkoljam a beosztást. Nem volt a nevem a táblán… Kisebb agyfasz, hogy most ilyenkor mi van, aztán felszaladtam a Team Leaderekhez, akik mindig olyan rohadt elfoglaltak, hogy alig lehet beszélni velük, akkor is vagy öt percet álltam előttük, ők meg vígan elhollandoztak ott egymással. Végre felém fordult a nő, elmondtam neki, hogy mi a szitu, pötyögött a gépen, kérdezte a nevem, nem talált semmit. Hollandozott a két fickóval megint, majd az e-mailek között rábukkant egy plusz egy emberes üzenetre, és rábökött, hogy az én lennék. Mondom frankó, de mit kellene most tennem? Inbound, second floor, I put your name on the board. Dankje well, meg minden. Magamhoz ragadtam egy scannert, befirkantottam a számát meg a nevemet a nyilvántartásba, gyorsan becsekkoltam az Inbookenre, és rohantam a második emeletre. 7-8 perc késéssel kezdtem meg a munkát. Láttam C-t az emelvényen a számítógépek előtt, próbáltam jelezni neki, hogy hahó, itt vagyok, mert ugye ő abban a tudatban volt, hogy otthon kúrálom magam. Elvittem az első adag könyvet, bepakoltam, csak utána sikerült váltanom vele pár szót. Jól meglepődött, mikor meglátott. Aztán őt 6-kor hazaküldték, én meg maradtam hajnal 1-ig.

Hajnal egyig, de úgy, hogy fogalmam sem volt a szünetek időpontjáról (meg egyáltalán az időről, mert bent a raktárban nincs óra, telefont nem vihetsz be, karórát nem vihetsz be…), és amikor ki akartam venni két és fél óra folyamatos munka után egy negyed órát, a részlegvezető akkor csapott le rám, hogy menjek vele… Rajtam kívül jött még egy lány és egy srác is. Elvette a scannereinket, majd átjelentkeztetett minket egy másik részlegre, mert a török asszonyoknak, akik csomagolnak, Ramadan van, vagy mi, szóval mi szálltunk be helyettük Inpakkenre. Vicces volt, mert négyünk közül csak a lány csinált ilyet korábban, bénázás volt bénázás hátán. Ezúton is elnézést kérek attól, aki az öt rendelt termékéből csak hármat fog megkapni a napokban… Mondjuk, ha normálisan elmagyarázták volna, hogy mire kell odafigyelni, akkor nem történtek volna ilyen bakik. Na mindegy. Ja, igen! Majd elfelejtettem. A lány, aki már korábban is csinált ilyet, és tulajdonképpen ő magyarázta el angolul nekünk, hogy mit hogyan is kéne, mert a főnök otthagyott minket a francba, magyar! Krisztina. Vicces volt, hogy jó ideig angolul beszéltünk egymással.

Törökök megkajáltak, gyorsan ki is túrtak a helyünkről minket, mert lassúak voltunk és bizonytalanok, így hát elmentünk a fél órás szünetünkre, aztán visszaszereztük a scannereket, átjelentkeztünk Inbookenre és folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Békésen csinálom a dolgomat (bár azt hozzá kell tenni, hogy azt a dolgomat, amit a legjobban utálok: mindenféle kisebb termék, telefon és azok tartozékai, elemek, órák, háztartási cikkek, stb. elhelyezése a nyilvántartás szerinti helyén = folyamatos keresgélés és rohangálás), egyszer csak iPad pakolás közben sipítozásra lettem figyelmes. A részlegvezető, Justyna jön felém egy másik lengyel lánnyal, kérdezik, hogy mennyit pakoltam ki és hova? Mondom 25-öt, ide. Lengyeleznek valamit, kihallom a kurvát. Megjegyzem, hogy ez úgy hangzik, mintha valami rosszat csináltam volna és sajnálom, de amúgy mi a gond? Ekkor a másik lány elmagyarázza, hogy az Apple termékeket, mivel igen értékesek (cöhh), csak egyetlen ember kezelheti, mégpedig Justyna. Látták a rendszerben, hogy mozgatásra került az a rendelés. Hát mondom igen, mert erről engem senki nem tájékoztatott, de akkor most már fogom tudni, és még egyszer sajnálom. No problem, no problem. Oké, akkor én most bescannelek egy másik kocsit és megpróbálok nem bajt okozni. Ezen jót mosolyogtak, majd folytattam a munkámat.

Az este folyamán többször is haza akartak küldeni. Hogy honnan tudom? Ha megkérdezik tőled, hogy mikor kezdted a munkát, akkor éppen a létszámcsökkentésen dolgoznak. Kétszer kérdezték meg 10 óráig, és amikor azt feleltem, hogy ötkor, bent maradtam a játékban. Pedig akkor mondjuk nem bántam volna, ha hamarabb hazaküldenek és C-vel lehetek. Most megint elkerüljük egymást… Na, de, a hétfőt még nem fejeztem be. Igen, még mindig tudok róla pofázni, én is tudom, hogy hihetetlen.

Békésen pakolom ki a cuccokat a 87-es sorban, és hirtelen megjelenik előttem egy Team Leader asszonyság, hogy mit csinálok én itt, már megyünk haza! Ja, mondom. Jó, hogy szólnak azért. Ezt az egy dolgot nem szeretem a munkakörömben, ami az előnye, hogy igazából egyedül dolgozol, a hátránya is. Pláne így, hogy nem lehet nálad óra. A raktárban meg nem nehéz elveszni, elég nagy ahhoz, hogy főmunkaidőben is magadra maradj 10-20 percre.

Visszatoltam a kocsit, a gyűjtőhelyre, a scannerben lezártam a dobozt, de jelöltem, hogy még nincs befejezve, majd kiléptem a profilomból, elszaladtam a kajás zacsimért, aztán le a földszintre, visszavittem a scannert, beírtam, hogy visszaraktam a szekrénybe a töltőre. Át a fémdetektoros kapun, át a chipes kapun, be az öltözőbe, unlock locker, táska kiszabadít, D leveti magát az előtérben álló fotelba. Vízivás. Team Leader asszonyság éppen jön ki a kapun, észrevesz, kérdezi, van e transportom. Mondom, azt sosem lehet tudni, talán már jön egy. Mosoly, jó éjszakát. Jó éjszakát. Észreveszem Dorottyát az ajtó előtt, felpattanok, kimegyek hozzá, és megkönnyebbülök, hogy végre van valaki, aki Ossban lakik, nem kell egyedül várakoznom a hajnali sötétségben. Beszélgettünk egy keveset, majd egy szőke lány megállt mellettem és rám köszönt. Visszaköszöntem, de nem tudtam hova tenni, aztán pár perc múlva beugrott, hogy Petra! Vele jöttem délután munkába, ő a szlovák lány, akinek Leonard a barátja (höhö, ezt hogy megjegyeztem). Megkérdeztem, milyen volt az első napja, tetszett neki, de nagyon elfáradt. Nemsokára feltűntek az ossi busz fényszórói a sötét éjszakában. Dorottyával kimentünk a sorompóhoz, csekkoltuk a sofőrt, szemüveges-nem-beszélek-más-nyelven-csak-lengyelül-mégis-menedzserszerű-beosztásom-van faszi volt. Visszamentem Petráért, vagyis inkább csak kiabáltam, hogy Petra, come! És Petra jött. Beszálltunk a buszba, el akartak indulni, mikor szóltam, hogy hohó! Van még egy lány, aki délután velünk jött, egy másik Petra, talán őt is meg kéne várni, vagy valami… Nagy nehezen lekommunikáltuk, de bakker, hihetetlen, hogy mennyire értetlenek. Fél kettő körül hazaértem. Persze ezek a hazák mind „hazák”. Szegény C megpróbált ébren maradni, hiába mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan. Mivel napközben alig találkoztunk, mindent el akartam neki mondani, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy végighallgassa és felfogja. Így hát vacsora gyanánt magamba döntöttem két deci rostos narancslevet, gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és beestem mellé az ágyba.

Igen-igen, elérkeztünk a keddhez végre.

11-re állítottam ébresztőt, de nem bírtam kimászni az ágyból, ahogy C se. Megint fájt a fülem, és még az orrom is bedugult. Ki is kapcsoltam rögtön a telefonomat, engem senki ne zaklasson RV-n, ha már Flexpoolon, ráadásul dél után!!! bementem dolgozni. Háromnegyed 12-ig fetrengtünk, aztán erőt vettem magamon és nekiálltam főzni – pizsamában. Spagetti volt a menü. Közben egy német csatornán a világbajnok csapat ünneplését néztük a tévében. Felöltöztem, megebédeltünk, elmosogattam, megcsináltam a szendvicseket, majd indulásig a kanapén összebújva Mythbustereztünk, majd Food Factoryztunk a Discovery Channelen, és az utóbbi műsor közben megállapítottuk, hogy mennyire másképp nézünk rá most, hogy tudjuk milyen ilyen helyen dolgozni, mint azelőtt. Lassan eljött a fél 3, így összeszedtük magunkat, netbookot a hónom alá csaptam, és kikísértem C-t az irodához. Éppen le akartam ülni netezni, amikor Kasia kiszólt, hogy amúgy nekem is mennem kéne melózni… Ehh.. mi van?! Mikor? Mikor tudsz? Baszki. Állítólag hívott telefonon, csak a hangposta jelentkezett, és senkit nem ért el, aki RV-n volt. Szóval megint én lettem az a szerencsés, aki pillanatok alatt kell, hogy összekapja magát indulásra kész állapotba. Hát ez nem sikerült százszázalékosan, de sebaj. Viszont, hogy ne csak magam miatt aggódjak, C-nek a kezébe adott egy slusszkulcsot, hogy akkor együtt megyünk OTTO-s busszal. Egy leharcolt, szerelőért kiáltó Ford Transittal. Míg én készülődtem, C beállította a GPS-t, az ülést, tükröket, aztán útnak indultunk. Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak, együtt vagyunk, együtt érkezünk, ha együtt is végzünk, nem kell várni fuvarra. Ha… Egyébként tudom, hogy jól vezet, több tízezer kilométert letudtam már vele, de én mégis úgy féltem! És most, hogy nem vagyok ott mellette, még jobban féltem. Már szerda van, hajnali 1:11, az előbb írt sms-t, hogy a buszban ül, várja az embereket. Szóval hamarosan újra találkozunk. Én meg nem hiszem el magam, hogy egész este/éjjel naplót írok vagy mi a szöszt. De igazából tényleg jó képernyőre vetni ezt az egészet, valahogy könnyebb tőle a lelkem, vagy hogy mondjam.

Nem, nem itt lakunk, ez csak egy kép a netről, hogy megtörjem egy kicsit ezt a sok szöveget.

Na, de vissza oda, hogy éppen mindketten ott ülünk a buszban és haladunk az autópályán Waalwijk felé. Sikeresen megérkezünk, bár tényleg azt hittem olykor, hogy le fog robbanni az a szarkupac. Nem működött a fordulatszámmérő és a sebességmérő is csak akkor, ha kedve tartotta.

Újfent kb. három percünk volt műszakkezdés előtt. Én megint mehettem a Team Leaderekhez, mert a nevem ezúttal sem szerepelt a táblán. Inbound, second floor. Geweldig. Legközelebb meg sem kérdezem, csak kiveszem a scannert, aztán csókolom. Ha valami nem tetszik nekik, úgyis megtalálnak a scannelt adataim alapján, ők látják, hogy hol és mit csinálok.

Könyvekkel kezdtem, aztán CD-kkel folytattam, majd ismét könyvek, DVD-k (White Collar első évad hollandul a 89-es sorban, ahogyan az American Horror Story is), mindenféle cucc, most főleg babamonitorok a Philipstől, meg porszívókhoz porzsákok, aztán megint könyvek. A könyvek a kedvenceim, azokat szeretem a legjobban beraktárazni. Bár ma volt egy kis bakim, mert az egyikből kiesett egy CD, és az istenért se találtam meg, hogy melyikből… Ja, szünetről megint senki nem szólt egy kurva szót sem, négy perccel később mentem ki, aztán maradtam volna tovább is, ha nem lettem volna tök egyedül. Így, hogy nem volt kihez szólni, nem sokat ért az a pihenés. Mióta ilyen random hívnak be dolgozni, alig találkozom ismerős arcokkal. Oké, Krisztina ott volt, de ő meg valamiért nem az a társalgós fajta, ráadásul a másik kantinba jár kajálni, mert ott vannak a barátai. A lengyel sráccal, akivel hétfőn együtt szenvedtünk a csomagoló részlegen, is csak egyszer futottam össze, C-vel meg nem volt közös szünetünk. Azt hiszem, múlt hét pénteken történt az meg először, hogy átfedésbe került mindkettőnk fél órás szünete, így negyed órát együtt tölthettünk. Akkor bemutattam Carlónak, a nyomi holland srácnak, aki egyébként tök jó fej, de hát na, tényleg nyomi kicsit szegény. Ő az elmúlt két napban mondjuk egyáltalán nem dolgozott. A különbség az, hogy ő ezt tudta előre és úgyis történt. Hát az OTTO-nál ez valahogy nem működik, mindig muszáj csavarniuk egyet a dolgon.

Például, hogy nagyon-nagyon szükségük van emberre az Inboundon, hívjuk be azt meg azt meg azt a hülyét, aztán küldjük őket haza három és fél órányi munka után, amiből 15 perc szünet volt, ráadásul késve kezdtek, úgyhogy jó lesz az nettó három órának… És akkor utána mondjuk várjon két órát a transportra… Igen, ez így tökéletes!

Valószínűleg nem annyira szándékos, de iszonyú bosszantó szituációk ezek, és komolyan mondom, elszívják minden energiámat. Szarni kéne az egészre, lazán kezelni, ahogy a többségnek itt nagyon megy, de mikor nem vagyok tökéletesen egészséges, és átfut az agyamon, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, mielőtt másnap újra nem megyek, de mégis megyek dolgozni, teljesen kiakadok, és naná, hogy bosszankodok. Ezért is kezdtem leírni a gondolataimat, még jó, hogy volt nálam toll és papír. Jobb volt, mint fel- alájárkálni a parkolóban és percenként az időt nézni.

A két lány egyébként nem lengyel volt, hanem szlovák, és egész jól elcseverésztünk az úton. Megint volt macska meg kurva, és még a lengyel sofőr is beszállt a beszélgetésbe. Megtanította lengyelül az awesome kifejezést, de sajnos máris elfelejtettem. Hiába, azt nem használják annyiszor, mint a japierdolét. Szóval ez legalább pozitív volt. Mondjuk a szlovákokról már tavaly is megállapítottuk, hogy a hiedelemmel ellentétben sokkal barátságosabbak és nyitottabbak a magyarokra, mint a lengyelek.

Hajnali 2:11. C épségben hazaért, éppen tusol, aztán végre összebújhatunk az ágyban. Ez a napjaink fénypontja. A kötődés. Elképesztő, mennyire tudjuk erősíteni egymást akárcsak egy öleléssel, vagy egy halvány mosollyal.

Elég sokáig beszélgettünk, pedig mindketten fáradtak voltunk. Kiderült, hogy Vackor néninek és a többieknek, akikkel együtt ment volna C melózni, mind szóltak, hogy negyedórával hamarabb indulnak. Őt persze kifelejtették az értesítésből, és utólag megtudtuk, hogy nem véletlenül. Vagyis hát összeraktuk a képet, hogy ez egy nagyon szépen előre kitervelt akció volt a menedzser(ek) részéről. Ugyanis köztudott, hogy mi mindig kikísérjük egymást, így csapott le rám Kasia a kötelezően szabadon választott döntés jogával, miszerint mikor megyek dolgozni. Az úgy jó, hogy Krisztiánnak ad kulcsot, és akkor együtt bemegyünk? Hát baszki… ezt az összeesküvést… még mindig alig hiszem el.

Ma meg persze – szerda van, most már remélhetőleg tényleg eljutok a poszt feltöltéséig – kettőre volt kiírva az indulás, ráadásul őt nevezték ki sofőrnek. Szegénykém nem aludt túl jól az éjjel emiatt, forgolódott meg sóhajtozott, nyomasztotta, hogy megint vezetnie kell, felelősséget vállalni a kocsiért (ki tudja, milyen fostalicskát adnak ugye alád), a dolgozókért, a közlekedőkért… Szóval stresszes, na. És ez már az a fajta stressz, ami nem hiányzik az amúgy sem nyugis hétköznapjainkból. Nyilván megvan a maga előnye, ha sofőrködsz, mert biztosan hazaérsz viszonylag időben, de ő meg például olyan műszakban dolgozik, ahol ez annyira nem releváns, mert hivatásos sofőr mindig megy a Docdatába hajnal fél kettőre. Tehát, ha előbb végez, mert nincs rendelés, akkor jó, ha van egy „saját” kocsija, egyébként meg teljesen mindegy. Hajnalban is ebből kifolyólag két busz volt hat (?) emberre, mert ugye ő vitt egyet, és mivel jó fej, megvárt mindenkit, közben meg ment a hivatalos járat is, ami aztán üresen jött vissza Ossba…

Tehát kettőre kint voltunk az irodánál – ezúttal Kasia nem csapott le rám és még Kamila se hívott, kopp-kopp-kopp (RV-n vagyok megint) -, C bement lejelentkezni meg felvenni a kulcsot, és közben megbeszélte, hogy amennyiben lehetséges, nem szeretne többet vezetni, mert nem érzi magát biztonságban a volán mögött ezekben a céges autókban. Ma még persze bevállalta, főleg, hogy a műszakját eltolták, és most szerencsére egy kisautót kapott, nem a nagydög buszt. Ketten indultak négykor Vackor nénivel, remélem, minden rendben lesz. A plantől függetlenül úgyis ébren fogom várni, nem tudok nyugodtan aludni, amíg nincs mellettem.  

Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy pénteken sütik vártak a munkahely kantinjában, mert az OTTO elnyerte a 2014-es év legjobb munkaközvetítője díjat... Ha ez a "legjobb", milyen lehet a többi?