Óriási idézőjelek között – természetesen.
Egy panaszos bejegyzés következik, de nézzétek el nekem,
kérlek, hirtelen túl sok volt a „jóból” egyszerre. Nyilván képes vagyok
feldolgozni, illetve túllépni rajta, de szeretném, ha nyoma maradna az OTTO
Worldbeli hétköznapjainknak. Évekkel később, mikor már biztos megélhetésünk és
normális, emberhez méltó körülményeink vannak akárhol, érdekes lesz
visszaolvasni, honnan is indultunk. Bár nem feltételezem, hogy valaha is
elfelejtenénk, legfeljebb az idő szépítené meg kissé.
Midőn e sorokat írom
– papírra -, a Docdata épülete előtt ücsörgök egy díszkövön a parkolót lezáró
sorompóval szemben. 2014. július 15. kedd, 20:21 perc. Immáron lassan másfél
órája várok arra, hogy visszajussak Ossba, a szállásunkra.
De kezdjük az elején.
C drágám vasárnap 4 órától dolgozott, a plan szerint
1:30-ig, valójában 9-kor elengedték, 10 óra után kicsivel haza is ért, így meg
tudta nézni a VB döntő lényeges félidejét. Lakótársunk, Emilia ekkor valami
bundás banánt készített, míg a barátja jointokat sodort a dohányzóasztalon. Később
befutott a bandájuk harmadik tagja, Gosha (nem vagyok benne biztos, hogy így
kell írni a becenevét, tehát legyen Malgorzata), és elvonultak Emilia szobájába
füvezni. A szagokon kívül egyébként egyáltalán nem zavart semmi, az is csak
akkor, és leginkább C-t, mikor már lefeküdtünk aludni. A másik lakótársunk,
Jaroslaw a meccs végére ért haza, látszólag nem töltötte el túl nagy
boldogsággal, hogy a németek nyertek, gyorsan elvonult néhány banánnal a
szobájába.
Nos, ez csak egy kis kitekintés volt, másnap kezdődtek
ugyanis a bonyodalmak.
Közben megjegyzem, hogy 20:37 van, és a transportom még
mindig sehol. A jó hír viszont, hogy nem esik az eső és találtam két lányt,
akik szintén Ossban laknak. Ha a magyarért nem igyekeznek, talán a két
lengyelért majd fognak.
Szóval, hétfőn úgy ébredtem, hogy fájt a jobb fülem. Eléggé
megijedtem, hiszen a legutóbbi fülgyulladásom iszonyú kínokat okozott, és
nagyon lassan javult a szakszerű kezelés mellett is, hát akkor mire számíthatok
itt? Gyorsan vitaminok, sapka híján kapucni, miegymás. Flexpoolon voltam,
aminek ilyen tekintetben örültem, hogy tényleg kikúrálhatom magam, viszont
valahol mélyen azért kicsit aggódtam is: miért nem hívtak? Talán a Docdatának
nem kellek, mert szarul dolgozom? Nem tudom, miért kerítettek hatalmába akkor
ilyen gondolatok, azóta ezek már tovaszálltak.
C 11-kor kezdett, amit azt jelentette, hogy 10-kor indult a
busza, vagyis 9-kor keltünk. Csináltam neki búzát a vasárnapról maradt
szecsuáni (vagy milyen) csirkemellhez, sütöttem reggelire friss bagettet és
elkészítettem a szendvicseit.
Ééééés 20:49-kor sikerült beülnöm a buszba. Kasia hívott,
hogy nem talál minket a sofőr. Hát mondjuk azért, mert nem a főbejáratnál van?
Mindegy, elsétáltunk a lányokkal hátra, ahol rögtön meg is pillantottuk a
gyönyörű OTTO – Werkt voor twee (Kettő helyett dolgozunk) feliratú buszt. És
mivel menetközben iszonyú csúnyán tudok csak írni, ezért majd gépen folytatom.
Ott tartottam, hogy hétfő van (nem kedd, amikor három és
félórányi munka után majdnem kétórás várakozást követően szálltam be a két
lánnyal a buszba). Tehát C-t kikísértem az irodához (ez amolyan hagyomány
nálunk, aki itthon marad, vagy később megy dolgozni, kikíséri az elsőt, hogy
addig is együtt lehessünk). Miután beszállt a buszba Vackor nénivel (egy magyar
vegyészmérnök(?) hölgy, aki kiköpött Vackor néni a South Parkból) és a
többiekkel, bevettem magam az Internetzaalba. A hétfő délelőtti csodának hála
egészen tűrhető volt a net használhatósága. Kb. délig csevegtem ismerősökkel
Facebookon, böngészgettem, átfutottam a Sorozatjunkie hasábjait és beléptem
nCore-ra is, nehogy töröljenek az inaktivitásom miatt, aztán visszamentem a
szobánkba egy újabb kúra C-vitaminért, és azért, hogy melegben legyek. Miután
Emilia lelépett melózni, Jaroslaw meg órára, mikró híján a minisütőnkben
megmelegítettem az ebédemet: rántott hús búzával. Néztem egy Parenthood
epizódot, régi beszélgetéseket olvasgattam, majd egyszer csak negyed négy
környékén megcsörrent a telefonom. Ijedten kaptam utána, hogy mi a fene, csak
nem megint azt akarják, hogy fizessek elő a Dunántúli Naplóra? (Múlt héten
történt, hogy munkába menet egy Ismeretlen Szám keresett. Felvettem, és az
imént említett dologra szeretett volna rávenni. Félbeszakítottam, hogy ez a
hívás nekem baromi sokba kerül, mivel
külföldön vagyok, de azért köszöntem szépen a lehetőséget.)
Szóval ránéztem a kijelzőre: Kamila Docdata. Ajaj. Nagyot
dobbant a szívem. Egy erőt gyűjtő mély sóhaj után felvettem. Alig hallottuk
egymást, mert ramaty itt az erdőben a térerő, de végül a mosogatónál sikerült
értenünk a másikat. Szüksége volt aznapra még egy emberre, és hogy nem mennék-e
be? Pontosabban valahogy úgy kérdezte, hogy is it possible to...? És akkor én
rögtön, hogy naná! Pedig igazából nem akartam menni, a fülem miatt nagyon nem.
De attól tartottam, ha ezt passzolom, soha többet nem fognak hívni. Gyorsan
elkezdtem készülődni, szendvicsgyártás, átöltözés munkásba cuccba stb. stb.
Közben kaptam tőle egy sms-t, hogy 15:55-kor egy szürke busz fog várni rám.
Gondolom már mondanom sem kell, a busz nem várt.
A bezárt iroda előtt járkáltam fel és alá, majd ki a
sorompóhoz, hátha ott van, de nem, nem volt. Vissza az irodához, megnéztem a
plant, láttam, hogy három lány van beírva 16:00-ás indulásra, gondoltam, akkor
valószínűleg velük megyek. Lassan meg is érkeztek, igaz csak ketten, egyikük új
volt, Petra, hétvégén költözött Ossba, az volt az első munkanapja. A
barátjával, Leóval együtt várakoztak, ahogy mi szoktunk C-vel. Ez tök aranyos,
szerintem. Na, akkor velük elcsevegtem egy kicsit, kiderült, hogy szlovákok,
gyorsan el is dicsekedtem azzal a kb. öt szóval, amit tudok, aztán meg jót
nevettünk a macskán és a kurván, mert az mindkét nyelven macska és kurva.
Negyed öt, transport sehol, így hát felhívtam Kamilát, aki meglepődött, hogy
még nem vagyunk úton és megígérte, hogy azonnal intézkedik. Négy perccel később
már buszban ültünk Waalwijk felé. Írtam neki sms-t, hogy úton vagyunk, ő pedig
nagyon szépen megköszönte az információt. Csöppet késve érkeztünk meg,
nagyjából 3 perc állt rendelkezésünkre, hogy szekrényt foglaljunk és bedobjunk
oda mindent, amit nem lehet a raktárba bevinni, átfémdedektorozzanak, átmenjünk
a chipes kapun, fel a kantinba, hogy letegyük a kajánkat, majd mindenki a saját
munkaterületére.
Összefutottam Kamilával, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy
Inboundon leszek, vagy új munkakört kapok, megnyugtatott, hogy Inbound. Akkor
lerohantam a földszintre, át a fél raktáron, hogy csekkoljam a beosztást. Nem
volt a nevem a táblán… Kisebb agyfasz, hogy most ilyenkor mi van, aztán
felszaladtam a Team Leaderekhez, akik mindig olyan rohadt elfoglaltak, hogy
alig lehet beszélni velük, akkor is vagy öt percet álltam előttük, ők meg vígan
elhollandoztak ott egymással. Végre felém fordult a nő, elmondtam neki, hogy mi
a szitu, pötyögött a gépen, kérdezte a nevem, nem talált semmit. Hollandozott a
két fickóval megint, majd az e-mailek között rábukkant egy plusz egy emberes
üzenetre, és rábökött, hogy az én lennék. Mondom frankó, de mit kellene most
tennem? Inbound, second floor, I put your name on the board. Dankje well, meg
minden. Magamhoz ragadtam egy scannert, befirkantottam a számát meg a nevemet a
nyilvántartásba, gyorsan becsekkoltam az Inbookenre, és rohantam a második
emeletre. 7-8 perc késéssel kezdtem meg a munkát. Láttam C-t az emelvényen a
számítógépek előtt, próbáltam jelezni neki, hogy hahó, itt vagyok, mert ugye ő
abban a tudatban volt, hogy otthon kúrálom magam. Elvittem az első adag
könyvet, bepakoltam, csak utána sikerült váltanom vele pár szót. Jól
meglepődött, mikor meglátott. Aztán őt 6-kor hazaküldték, én meg maradtam
hajnal 1-ig.
Hajnal egyig, de úgy, hogy fogalmam sem volt a szünetek
időpontjáról (meg egyáltalán az időről, mert bent a raktárban nincs óra,
telefont nem vihetsz be, karórát nem vihetsz be…), és amikor ki akartam venni
két és fél óra folyamatos munka után egy negyed órát, a részlegvezető akkor
csapott le rám, hogy menjek vele… Rajtam kívül jött még egy lány és egy srác
is. Elvette a scannereinket, majd átjelentkeztetett minket egy másik részlegre,
mert a török asszonyoknak, akik csomagolnak, Ramadan van, vagy mi, szóval mi szálltunk
be helyettük Inpakkenre. Vicces volt, mert négyünk közül csak a lány csinált
ilyet korábban, bénázás volt bénázás hátán. Ezúton is elnézést kérek attól, aki
az öt rendelt termékéből csak hármat fog megkapni a napokban… Mondjuk, ha
normálisan elmagyarázták volna, hogy mire kell odafigyelni, akkor nem történtek
volna ilyen bakik. Na mindegy. Ja, igen! Majd elfelejtettem. A lány, aki már
korábban is csinált ilyet, és tulajdonképpen ő magyarázta el angolul nekünk,
hogy mit hogyan is kéne, mert a főnök otthagyott minket a francba, magyar!
Krisztina. Vicces volt, hogy jó ideig angolul beszéltünk egymással.
Törökök megkajáltak, gyorsan ki is túrtak a helyünkről
minket, mert lassúak voltunk és bizonytalanok, így hát elmentünk a fél órás
szünetünkre, aztán visszaszereztük a scannereket, átjelentkeztünk Inbookenre és
folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Békésen csinálom a dolgomat (bár azt
hozzá kell tenni, hogy azt a dolgomat, amit a legjobban utálok: mindenféle
kisebb termék, telefon és azok tartozékai, elemek, órák, háztartási cikkek,
stb. elhelyezése a nyilvántartás szerinti helyén = folyamatos keresgélés és
rohangálás), egyszer csak iPad pakolás közben sipítozásra lettem figyelmes. A
részlegvezető, Justyna jön felém egy másik lengyel lánnyal, kérdezik, hogy
mennyit pakoltam ki és hova? Mondom 25-öt, ide. Lengyeleznek valamit, kihallom
a kurvát. Megjegyzem, hogy ez úgy hangzik, mintha valami rosszat csináltam
volna és sajnálom, de amúgy mi a gond? Ekkor a másik lány elmagyarázza, hogy az
Apple termékeket, mivel igen értékesek (cöhh), csak egyetlen ember kezelheti,
mégpedig Justyna. Látták a rendszerben, hogy mozgatásra került az a rendelés.
Hát mondom igen, mert erről engem senki nem tájékoztatott, de akkor most már
fogom tudni, és még egyszer sajnálom. No problem, no problem. Oké, akkor én
most bescannelek egy másik kocsit és megpróbálok nem bajt okozni. Ezen jót
mosolyogtak, majd folytattam a munkámat.
Az este folyamán többször is haza akartak küldeni. Hogy
honnan tudom? Ha megkérdezik tőled, hogy mikor kezdted a munkát, akkor éppen a
létszámcsökkentésen dolgoznak. Kétszer kérdezték meg 10 óráig, és amikor azt
feleltem, hogy ötkor, bent maradtam a játékban. Pedig akkor mondjuk nem bántam
volna, ha hamarabb hazaküldenek és C-vel lehetek. Most megint elkerüljük
egymást… Na, de, a hétfőt még nem fejeztem be. Igen, még mindig tudok róla
pofázni, én is tudom, hogy hihetetlen.
Békésen pakolom ki a cuccokat a 87-es sorban, és hirtelen megjelenik előttem
egy Team Leader asszonyság, hogy mit csinálok én itt, már megyünk haza! Ja,
mondom. Jó, hogy szólnak azért. Ezt az egy dolgot nem szeretem a munkakörömben,
ami az előnye, hogy igazából egyedül dolgozol, a hátránya is. Pláne így, hogy
nem lehet nálad óra. A raktárban meg nem nehéz elveszni, elég nagy ahhoz, hogy
főmunkaidőben is magadra maradj 10-20 percre.
Visszatoltam a kocsit, a gyűjtőhelyre, a scannerben lezártam a dobozt, de jelöltem, hogy még nincs befejezve, majd kiléptem a profilomból, elszaladtam a kajás zacsimért, aztán le a földszintre, visszavittem a scannert, beírtam, hogy visszaraktam a szekrénybe a töltőre. Át a fémdetektoros kapun, át a chipes kapun, be az öltözőbe, unlock locker, táska kiszabadít, D leveti magát az előtérben álló fotelba. Vízivás. Team Leader asszonyság éppen jön ki a kapun, észrevesz, kérdezi, van e transportom. Mondom, azt sosem lehet tudni, talán már jön egy. Mosoly, jó éjszakát. Jó éjszakát. Észreveszem Dorottyát az ajtó előtt, felpattanok, kimegyek hozzá, és megkönnyebbülök, hogy végre van valaki, aki Ossban lakik, nem kell egyedül várakoznom a hajnali sötétségben. Beszélgettünk egy keveset, majd egy szőke lány megállt mellettem és rám köszönt. Visszaköszöntem, de nem tudtam hova tenni, aztán pár perc múlva beugrott, hogy Petra! Vele jöttem délután munkába, ő a szlovák lány, akinek Leonard a barátja (höhö, ezt hogy megjegyeztem). Megkérdeztem, milyen volt az első napja, tetszett neki, de nagyon elfáradt. Nemsokára feltűntek az ossi busz fényszórói a sötét éjszakában. Dorottyával kimentünk a sorompóhoz, csekkoltuk a sofőrt, szemüveges-nem-beszélek-más-nyelven-csak-lengyelül-mégis-menedzserszerű-beosztásom-van faszi volt. Visszamentem Petráért, vagyis inkább csak kiabáltam, hogy Petra, come! És Petra jött. Beszálltunk a buszba, el akartak indulni, mikor szóltam, hogy hohó! Van még egy lány, aki délután velünk jött, egy másik Petra, talán őt is meg kéne várni, vagy valami… Nagy nehezen lekommunikáltuk, de bakker, hihetetlen, hogy mennyire értetlenek. Fél kettő körül hazaértem. Persze ezek a hazák mind „hazák”. Szegény C megpróbált ébren maradni, hiába mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan. Mivel napközben alig találkoztunk, mindent el akartam neki mondani, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy végighallgassa és felfogja. Így hát vacsora gyanánt magamba döntöttem két deci rostos narancslevet, gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és beestem mellé az ágyba.
Igen-igen, elérkeztünk a keddhez végre.
11-re állítottam ébresztőt, de nem bírtam kimászni az
ágyból, ahogy C se. Megint fájt a fülem, és még az orrom is bedugult. Ki is
kapcsoltam rögtön a telefonomat, engem senki ne zaklasson RV-n, ha már
Flexpoolon, ráadásul dél után!!! bementem dolgozni. Háromnegyed 12-ig
fetrengtünk, aztán erőt vettem magamon és nekiálltam főzni – pizsamában.
Spagetti volt a menü. Közben egy német csatornán a világbajnok csapat
ünneplését néztük a tévében. Felöltöztem, megebédeltünk, elmosogattam,
megcsináltam a szendvicseket, majd indulásig a kanapén összebújva
Mythbustereztünk, majd Food Factoryztunk a Discovery Channelen, és az utóbbi
műsor közben megállapítottuk, hogy mennyire másképp nézünk rá most, hogy tudjuk
milyen ilyen helyen dolgozni, mint azelőtt. Lassan eljött a fél 3, így
összeszedtük magunkat, netbookot a hónom alá csaptam, és kikísértem C-t az
irodához. Éppen le akartam ülni netezni, amikor Kasia kiszólt, hogy amúgy nekem
is mennem kéne melózni… Ehh.. mi van?! Mikor? Mikor tudsz? Baszki. Állítólag
hívott telefonon, csak a hangposta jelentkezett, és senkit nem ért el, aki RV-n
volt. Szóval megint én lettem az a szerencsés, aki pillanatok alatt kell, hogy
összekapja magát indulásra kész állapotba. Hát ez nem sikerült
százszázalékosan, de sebaj. Viszont, hogy ne csak magam miatt aggódjak, C-nek a
kezébe adott egy slusszkulcsot, hogy akkor együtt megyünk OTTO-s busszal. Egy
leharcolt, szerelőért kiáltó Ford Transittal. Míg én készülődtem, C beállította
a GPS-t, az ülést, tükröket, aztán útnak indultunk. Próbáltam a jó oldalát
nézni a dolognak, együtt vagyunk, együtt érkezünk, ha együtt is végzünk, nem
kell várni fuvarra. Ha… Egyébként tudom, hogy jól vezet, több tízezer
kilométert letudtam már vele, de én mégis úgy féltem! És most, hogy nem vagyok
ott mellette, még jobban féltem. Már szerda van, hajnali 1:11, az előbb írt
sms-t, hogy a buszban ül, várja az embereket. Szóval hamarosan újra
találkozunk. Én meg nem hiszem el magam, hogy egész este/éjjel naplót írok vagy
mi a szöszt. De igazából tényleg jó képernyőre vetni ezt az egészet, valahogy
könnyebb tőle a lelkem, vagy hogy mondjam.
| Nem, nem itt lakunk, ez csak egy kép a netről, hogy megtörjem egy kicsit ezt a sok szöveget. |
Na, de vissza oda, hogy éppen mindketten ott ülünk a buszban és haladunk az autópályán Waalwijk felé. Sikeresen megérkezünk, bár tényleg azt hittem olykor, hogy le fog robbanni az a szarkupac. Nem működött a fordulatszámmérő és a sebességmérő is csak akkor, ha kedve tartotta.
Újfent kb. három percünk volt műszakkezdés előtt. Én megint mehettem a Team
Leaderekhez, mert a nevem ezúttal sem szerepelt a táblán. Inbound, second floor.
Geweldig. Legközelebb meg sem kérdezem, csak kiveszem a scannert, aztán
csókolom. Ha valami nem tetszik nekik, úgyis megtalálnak a scannelt adataim
alapján, ők látják, hogy hol és mit csinálok.
Könyvekkel kezdtem, aztán CD-kkel folytattam, majd ismét könyvek,
DVD-k (White Collar első évad hollandul a 89-es sorban, ahogyan az American
Horror Story is), mindenféle cucc, most főleg babamonitorok a Philipstől, meg
porszívókhoz porzsákok, aztán megint könyvek. A könyvek a kedvenceim, azokat
szeretem a legjobban beraktárazni. Bár ma volt egy kis bakim, mert az egyikből
kiesett egy CD, és az istenért se találtam meg, hogy melyikből… Ja, szünetről
megint senki nem szólt egy kurva szót sem, négy perccel később mentem ki, aztán
maradtam volna tovább is, ha nem lettem volna tök egyedül. Így, hogy nem volt
kihez szólni, nem sokat ért az a pihenés. Mióta ilyen random hívnak be
dolgozni, alig találkozom ismerős arcokkal. Oké, Krisztina ott volt, de ő meg
valamiért nem az a társalgós fajta, ráadásul a másik kantinba jár kajálni, mert
ott vannak a barátai. A lengyel sráccal, akivel hétfőn együtt szenvedtünk a
csomagoló részlegen, is csak egyszer futottam össze, C-vel meg nem volt közös
szünetünk. Azt hiszem, múlt hét pénteken történt az meg először, hogy átfedésbe
került mindkettőnk fél órás szünete, így negyed órát együtt tölthettünk. Akkor
bemutattam Carlónak, a nyomi holland srácnak, aki egyébként tök jó fej, de hát
na, tényleg nyomi kicsit szegény. Ő az elmúlt két napban mondjuk egyáltalán nem
dolgozott. A különbség az, hogy ő ezt tudta előre és úgyis történt. Hát az
OTTO-nál ez valahogy nem működik, mindig muszáj csavarniuk egyet a dolgon.
Például, hogy nagyon-nagyon szükségük van emberre az
Inboundon, hívjuk be azt meg azt meg azt a hülyét, aztán küldjük őket haza három
és fél órányi munka után, amiből 15 perc szünet volt, ráadásul késve kezdtek,
úgyhogy jó lesz az nettó három órának… És akkor utána mondjuk várjon két órát a
transportra… Igen, ez így tökéletes!
Valószínűleg nem annyira szándékos, de iszonyú bosszantó
szituációk ezek, és komolyan mondom, elszívják minden energiámat. Szarni kéne
az egészre, lazán kezelni, ahogy a többségnek itt nagyon megy, de mikor nem
vagyok tökéletesen egészséges, és átfut az agyamon, hogy mennyi mindent kéne
csinálnom, mielőtt másnap újra nem megyek, de mégis megyek dolgozni, teljesen
kiakadok, és naná, hogy bosszankodok. Ezért is kezdtem leírni a gondolataimat,
még jó, hogy volt nálam toll és papír. Jobb volt, mint fel- alájárkálni a
parkolóban és percenként az időt nézni.
A két lány egyébként nem lengyel volt, hanem szlovák, és
egész jól elcseverésztünk az úton. Megint volt macska meg kurva, és még a
lengyel sofőr is beszállt a beszélgetésbe. Megtanította lengyelül az awesome
kifejezést, de sajnos máris elfelejtettem. Hiába, azt nem használják annyiszor,
mint a japierdolét. Szóval ez legalább pozitív volt. Mondjuk a szlovákokról már
tavaly is megállapítottuk, hogy a hiedelemmel ellentétben sokkal
barátságosabbak és nyitottabbak a magyarokra, mint a lengyelek.
Hajnali 2:11. C épségben hazaért, éppen tusol, aztán végre
összebújhatunk az ágyban. Ez a napjaink fénypontja. A kötődés. Elképesztő,
mennyire tudjuk erősíteni egymást akárcsak egy öleléssel, vagy egy halvány
mosollyal.
Elég sokáig beszélgettünk, pedig mindketten fáradtak voltunk.
Kiderült, hogy Vackor néninek és a többieknek, akikkel együtt ment volna C
melózni, mind szóltak, hogy negyedórával hamarabb indulnak. Őt persze
kifelejtették az értesítésből, és utólag megtudtuk, hogy nem véletlenül. Vagyis
hát összeraktuk a képet, hogy ez egy nagyon szépen előre kitervelt akció volt a
menedzser(ek) részéről. Ugyanis köztudott, hogy mi mindig kikísérjük egymást,
így csapott le rám Kasia a kötelezően szabadon választott döntés jogával,
miszerint mikor megyek dolgozni. Az úgy jó, hogy Krisztiánnak ad kulcsot, és
akkor együtt bemegyünk? Hát baszki… ezt az összeesküvést… még mindig alig
hiszem el.
Ma meg persze – szerda van, most már remélhetőleg tényleg eljutok
a poszt feltöltéséig – kettőre volt kiírva az indulás, ráadásul őt nevezték ki
sofőrnek. Szegénykém nem aludt túl jól az éjjel emiatt, forgolódott meg
sóhajtozott, nyomasztotta, hogy megint vezetnie kell, felelősséget vállalni a
kocsiért (ki tudja, milyen fostalicskát adnak ugye alád), a dolgozókért, a
közlekedőkért… Szóval stresszes, na. És ez már az a fajta stressz, ami nem
hiányzik az amúgy sem nyugis hétköznapjainkból. Nyilván megvan a maga előnye,
ha sofőrködsz, mert biztosan hazaérsz viszonylag időben, de ő meg például olyan
műszakban dolgozik, ahol ez annyira nem releváns, mert hivatásos sofőr mindig
megy a Docdatába hajnal fél kettőre. Tehát, ha előbb végez, mert nincs
rendelés, akkor jó, ha van egy „saját” kocsija, egyébként meg teljesen mindegy.
Hajnalban is ebből kifolyólag két busz volt hat (?) emberre, mert ugye ő vitt
egyet, és mivel jó fej, megvárt mindenkit, közben meg ment a hivatalos járat
is, ami aztán üresen jött vissza Ossba…
Tehát kettőre kint voltunk az irodánál – ezúttal Kasia nem
csapott le rám és még Kamila se hívott, kopp-kopp-kopp (RV-n vagyok megint) -,
C bement lejelentkezni meg felvenni a kulcsot, és közben megbeszélte, hogy
amennyiben lehetséges, nem szeretne többet vezetni, mert nem érzi magát biztonságban
a volán mögött ezekben a céges autókban. Ma még persze bevállalta, főleg, hogy
a műszakját eltolták, és most szerencsére egy kisautót kapott, nem a nagydög
buszt. Ketten indultak négykor Vackor nénivel, remélem, minden rendben lesz. A
plantől függetlenül úgyis ébren fogom várni, nem tudok nyugodtan aludni, amíg
nincs mellettem.
Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy pénteken sütik vártak a munkahely kantinjában, mert az OTTO elnyerte a 2014-es év legjobb munkaközvetítője díjat... Ha ez a "legjobb", milyen lehet a többi?
Dettikém érdeklődéssel végig olvastam! Írj máskor is, és külön gratulálok az OTTOnak a díjhoz. Jó helyen tudhatunk benneteket! Ölelések!
VálaszTörlésÚgylátom nem épp a legjobb helyre kerültetek. Itt szerencsére a buszok jó/használható állapotban vannak. (Persze azért itt is akad leamortizált, de elvétve) A kicseszés és a basztatás itt is megy. Múlthéten behivattak az irodába és mondták, hogy menjek privátba, mert ők nem fognak mindig keltegetni. Ezt persze megértem, mert nem egy és nem két alkalommal aludtam el, de olyan mélyen alszom, hogy álmomban kinyomom az ébresztőt. Mi a francot tudok ilyenkor csinálni? Természetesen nem hiszik el, azután sem, hogy a kopogásukra sem ébredek fel. Szerintük otthon sem voltam, biztos berúgtam vagy valami. Valamit mondtak, hogy majd beszélnek a Flexxel oké? (nem nagyon értettem, mert felidegesítem magam) Mondom oké, aztán ez ennyibe is maradt, mert azóta semmi sem történt, legalábbis nekem nem szóltak róla :) Enikővel, ha megvette a kocsit szeptember/október körül tervezünk privátba menni (Nem, csak barátként, ha a család megint félreértené. Nagyon kiegészítjük egymást és valódi barátnak tartom, nem úgy, mint akiket eddig hittem) de, ha el is zavarnának privátba, nem tudnék bejárni dolgozni sem, mivel se jogsim, se kocsim és valószínűleg ezt ők is tudják, tehát nem is aggódom emiatt, csak próbálok nem elaludni, ezért ugrok fel kb óránként az ágyból és vagyok zombi mostanában. Most én is írtam ide egy kisebb regényt, örülök, hogy hallok felőletek és remélem jöttök a hétvégén. Annak pedig mégjobban örülök, hogy erősítitek egymást. Kitartás, az eleje nekem is nagyon rossz volt, de sikerült hozzászoknom a körülményekhez :)
VálaszTörlésEhh.. írtam ide még egy tök hosszú bejegyzést, erre nem küldi el... :D Na a lényeg az volt, hogy ha jól számolom, jövő hét végén már egy hónapha lesz, hogy itt vagyunk, szóval lassan elérkezünk a megszokom/leszarom fázisba :) tervezünk menni hozzátok szombaton, de nem ígérem biztosra, te is tudod, milyen az otto... :) ja, és hagyd nyitva a szobát ajtaját, és adj engedélyt a menedzsereknek, hogy felrázzanak, akkor talán nem lesz több elalvás :D
VálaszTörlés