Remény

Tegnapelőtt este nagy meglepetésként ért, mikor Kristóf, a 19 éves debreceni srác és szobatársa, a szlovák Daniel azzal fogadtak minket a házból kilépve, hogy C újfent Flexpoolra került, én viszont megyek a Docdatába. Először azt hittem, viccel, de pár perccel később a saját szememmel is megbizonyosodhattam róla.

Indulás időpontja: 9:00 Otto bus

Cég: Docdata

Beosztás: BOL Inbound

Munkaidő kezdete: 10:00

Munkaidő vége: 19:30

Rögtön izgatottság lett úrrá rajtam, ami nem is nagyon hagyott alább az első szünetig. Nagyjából hat órát azért sikerült aludnom előtte, de hajnal öttől folyamatosan az időt néztem, nehogy elkéssek. Nyolckor felkeltem, elkészültem, majd visszabújtam még egy kicsit C-hez az ágyba, mert szükségem volt az ölelésének erejére, hogy ismét szembe tudjak nézni a rám váró ismeretlennel és az ebből következő nehézségekkel.

Kilenc előtt 10 perccel már az iroda előtt voltunk, vetettem még egy utolsó pillantást a planre, hogy biztosan megjegyezzem a beosztásomat, aztán lejelentkeztem Kaisánál, ő a Job Coordinator. Tájékoztatott, hogy a kocsim rendszáma 21-essel kezdődik, így hát miután elköszöntem tőle és a Rieffes szállásmendzsertől, aki annyira, de annyira emlékeztet valakire, de még mindig nem tudom, hogy kire… Szóval, elindultunk a parkolóba megkeresni az autómat és a sofőrömet. Tettünk egy kört, de nem találtuk meg, így visszamentünk az irodához és ott vártunk, amíg Kaisa nem szólt, hogy menjek ki a sorompó elé. Útközben összefutottunk egy 21-es rendszámú busszal, leintettem a sofőrt és megkérdeztem tőle, hogy ő visz-e a Docdatába, de rázta a fejét, hogy nem, az a 22-es rendszámú busz lesz, már kint van sorompó előtt. Megköszöntem az információt, majd kézenfogva elértük a fuvaromat. Elbúcsúztunk egymástól, beszálltam az autóba, amit egy középkorú lengyel úr vezetett, aki bár nem sokat beszélt, kedves volt és a mosolygós, és nekem ennél többre nem is volt szükségem abban a percben. Nagyjából 30 perc volt az út Walwijkbe. Ahogy közeledtünk, egyre inkább izgultam, de ez olyan jóleső izgatottság volt, nem szorongó, mint mikor a Van Oers Snackbe, a hűtőházba vittek fene tudja, hova… Talán Boxtel volt a város, de nem vagyok benne biztos. Egész úton azon merengtem, vajon, milyen lesz a hely, a munka, a kollégák, és furcsa mód pozitív érzéseim voltak mindvégig. Talán a rádióból szóló, lelkesítő holland zenék is közrejátszottak eme állapotom kialakulásában, nem tudom.

Mikor megérkeztünk, megköszöntem a fuvart, a lengyel úr még mindig kedves volt és mosolygós, szép napot kívántunk egymásnak, majd besétáltam az épületbe. Jobbra rögtön megpillantottam a biztonsági őrt, akinek szépen hollandul jó reggeltet köszöntem, bemutatkoztam angolul és elmondtam, hogy ez az első napom, ha tud, szóljon már, legyen kedves, egy Ottós menedzsernek. A holland úr valóban kedves volt és segítőkész, hellyel kínált, aztán telefonált az illetékesnek. Kb. két perccel később meg is érkezett Kamila, aki szintén nagyon kedves, aranyos volt. Elmondta, illetve megmutatta, hogy s mint működnek a Docdatánál a dolgok, telefont, ékszereket, órát, stb. nem lehet bevinni, ezeket a táskában kell hagyni a zárt öltözőszekrényben, amit minden érkezéskor a chipeddel (biztonsági őrtől kaptam) generálsz magadnak. Én persze rögtön kifogtam a két rossz szekrény közül az egyiket, de a biztonsági őr a segítségünkre sietett, és végül elhelyeztem a cuccaimat a 440-esben, a kajámat pedig betettem egy átlátszó tasiba, mert csak abban lehet bármit is bevinni a raktárba.

Ezt követően átmentünk egy beléptető kapun, majd fel az emeletre a kantinba, ami egyben az ottós iroda is volt. Kamila elém tett néhány iratot, elmondta, mit miért és hogyan kell kitölteni (két papíron ügyesen elírtam a dátumot, mikor észrevettem, szóltam neki, de azt mondta, ne törődjek vele, így is teljesen jók lesznek), és kaptam egy szabályzatot is, hogy olvasgassam. Első szünetben gyorsan át is rágtam magam rajta, azóta a táskámban lapul.

A papírmunka után a raktárba vettük az irányt. Megmutatta, hova vannak kiírva, hogy ki melyik részlegen dolgozik éppen, hogyan kell becsekkolni (kicsit bonyolult volt elsőre), illetve bemutatott egy csomó főnöknek, alig bírtam megjegyezni a neveket. A szimpatikus kopasz pasiét például teljesen elfelejtettem, pedig vele napközben is találkoztam és beszéltem párszor, bezzeg az alacsony, dundi, középkorú hölgyet tudom, hogy Esthernek hívják. Kaptam egy úgynevezett Job Coach-ot, Claudiát, ő mutatta meg, mi lesz a feladatom és hogyan kell csinálni. Nagyjából másfél órán keresztül tanított be, vagyis jobbára csak felügyelt, mert elég hamar belejöttem a beérkező raktár áruinak készletnyilvántartásba vételére. Oké, oké, persze azért adódtak nehézségek, például a scanner-olvasás, hogy mit jelentenek a kijelzőn megjelenő számok (Inbound raktár, melyik emelet, melyik sor, melyik polc stb.). De egész jól ment, főleg a könyvek. Bár néha olyan késztetést éreztem a belelapozásukra! A DVD-kkel, CD-kkel már lassabban haladtam, de nem azért, mert nézegettem őket, hanem mert iszonyatosan sok volt belőlük. És nem volt mindegy, melyiket hova teszem, vannak olyan polcok, amiken legalább 75 db azonos terméknek kell lennie, valamint olyan is, ahol 200-nak. Mint mondjuk a Prison Break teljes szériája. Vagy a Breaking Badé.

Az egész raktárban egyetlen magyar volt még rajtam kívül, Gábor, aki lassan egy éve dolgozik a cégnél. Jó fej, jót csevegtünk, de sajnos csak egyszer botlottunk egymásba. Többnyire két holland társaságában töltöttem a szüneteket, és basszus, nem tudom elmondani, hogy milyen jó érzés volt, hogy végre tudtam beszélgetni emberekkel. A lengyelek is kedvesek, segítőkészek voltak, ráadásul többségük beszélt angolul is (ezek szerint nem csak a magyaroktól követelik meg a bizonyos szintű nyelvtudást, ilyet eddig még nem tapasztaltunk más vállalatnál), de az, hogy igazi hollandokkal társaloghattam, ráadásul hollandul szóltak először hozzám, mert azt hitték, hogy egy vagyok közülük… hát ez egyszerűen felemelő érzés volt. Nagyon-nagyon remélem, hogy jövő héttől rendszeresen találkozom majd velük, mert nagyon jó arcok, ráadásul megígérték, hogy megtanítanak hollandul.

Szóval, egy pokoli hűtőházas műszak után egy közel álomszerű első napom volt a Docdatában a felmerült nehézségek ellenére is. Nagyon elfáradtam, mert egész nap rohangáltam, hajoltam, guggoltam, nyújtózkodtam, de tényleg jól éreztem magam. Az sem zavart, hogy várnom kellett a fuvarra, és talán most először még az autóban bömbölő lengyel rapet is élveztem. Ezúton is még egyszer köszönöm Damiannek a haza utat és a csevejt, valamint jó pihenést kívánok neki a hétvégére, ugyanis villámlátogatja az otthoniakat Lengyelországban.

Drága C-mnek pedig hasonló első napot kívánok mára, folyamatosan Rád gondolok!