Agent C reporting

Mint észrevettétek, többnyire D ügynök viszi a hátán a közös blogunkat, több okból is. Ráfoghatnám arra, hogy sokat dolgozok, de inkább beismerem, hogy az életmódunk ritkán inspirál megnyilatkozásra, akkor pedig ki is élem tömegkommunikáció iránti vágyam egy facebookra posztolt képpel, vagy egy mondattal. A szabadidőmben sosem jutok el odáig, hogy végiggondoljam miről is írhatnék Nektek, inkább leülök gémelni, hamár elhoztuk az asztali gépet. Na az kikapcsol. Ennél is több időt töltünk a net előtt esküvőszervezéssel, az otthoni pótolhatatlan helytartóink kérdéseire igyekszünk válaszokat találni, a ruhapróbák időpontjától a torta tetejére állított marcipánig és az asztaldíszekig, táncokig és zenéig mindennel igyekszünk időben foglalkozni. Az előrehaladás pedig hihetetlen. Amit a családunk és barátaink véghez visznek helyettünk is a tökéletes lagziért, az leírhatatlan. - Mennék bringázni is, ami itt igen népszerű elfoglaltság, de kerékpár hiányában ez bajos. Amíg az időjárás engedte sokat sétáltam, elsősorban D-vel, ezekről a sétákról és kirándulásokról képeket is láthattatok FBn. Ha magam maradtam az első hetekben szintén a belvárosba vettem az irányt, ami gyalog jó egy órára fekszik. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy nagyimat és mindenkit megnyugtassak aki felfigyelt a messenger üzeneteimben vagy akár viberen előforduló cellainformácíókra, melyek szerint Berghemben, vagy Heeschben vagyok ugyanazokban a pillanatokban amikor Ossban fekszem az ágyamon: valójában nem Ossban vagyunk. Az egyetlen úton, amin megközelíthető az erdei szállásunk el kell hagyni a lakott területet, és onnan pár száz méterre megkerülni az elvileg “Oss, Docfalaan” címen álló hotelt, ami mögött, egy sorompóval lezárt magánút jelzi a táborunk kezdetét. Most is ebben a táborban, a kabinunk magányában írom soraim. D reggel elment dolgozni, 7:30-kor, és csak 17:00-kor indul majd haza, amikor én már ott kezdem a munkám. Ez magában hordozza az összefutás esélyét, de a hétköznap együtt töltött időnk – ahogy ő is írta – többnyire kimerül abban, hogy felébredünk a másik érkezésére, távozására. A hétvégéket viszont igyekszünk a legjobban kihasználni, németországi kiruccanásokat teszünk, amikből a turisztikai szellem mostanság hiányzik, inkább csak vásárolni járunk, sógorékhoz ugrunk be (főleg ha nekik is vásárolni kell) vagy Rolandékkal múlatjuk az estét. Ennek sajnos már régen nem ejtettük szerét, de itt tényleg a sok munkaórával kell védekeznem. Szombaton ugyanis hajnal két óra magasságában érek haza a pénteki esti műszakból, vasárnap pedig megyek újra. A kettő közti szerény nap, aminek során azért kétszer aludni is kéne, elég rövidke tud lenni, főképp abban a tudatban, hogy órákon belül kezdődik egy újabb hat napos munkahét a szortírozó gépsoron. Akit érdekel utána olvashat milyen gépet is kezelek, ha rákeres hogy DistriSort. Ez a cég több féle és méretű rendszer kiépítésével foglalkozik, de ha találtok képeket képzeljétek el nyugodtan, hogy én a legnagyobbat viszem, a felső platformon kezeljük a számítógépeket és töltjük be a mérhetetlen mennyiségű cuccot Kadirral, Marcinnal, Mariusszal, egy Paulus nevű elmegyenge litvánnal, meg néha napján egy “Tautlas” nevű honfitársával, akiről legalább nem tételezem fel, hogy ült már erőszakos bűncselekményért. A betanulás időszakában magasabb beosztású kollégák is beugrottak egész napokra a sorra, mint Barbara, akinek valamiféle megfelelési vágya lehet, lengyel de nem tudja hogyan divatozzon, és fitogtatja a gyér holland tudását, mert “már két éve kint van, és direkt szerződése van a docdatával”. Arról, hogy valami vele sem oké elsősorban a hosszában felvágott bal csuklója árulkodik amit egyszer a kantinban vettem észre. Na és persze ott vannak a magyarok, akikkel ritkán dolgozom együtt, de a fent említett kantinban szarul telik a szünet, ha nincsenek jelen. Tamás, aki néha közvetlenül mellettem dolgozik (vagy épp a helyemen ) meg Kitti aki szinkron színész, Ismeretlen Csaj (aki Tamásnak nagyon bejön, és ezt meg is jegyezte a jelenlétében, mert még nem tudtuk, hogy magyar) és Rozi, akit mostanában ritkán látunk a cégnél, de két héttel ezelőtt még oszlopos tagja volt kis társaságunknak. A legjobb amit a munkáról és a vele összefüggésben kialakult élethelyzetről el tudok mondani az az, hogy az emberek többségében jóindulatúak. Egyelőre nem tapasztaltam áskálódást, vagy akár a közvetítő részéről bármilyen diszkriminációt. Voltak problémák amiken túl kellett lépni, például megszoknom hogy akkor is sofőr leszek ha a fene fenét eszik is, mert így a legkönnyebb megoldani az esti műszakokat. Többnyire csak lányokat fuvarozok, akiknek nincs jogsijuk, de együtt kezdünk, és én maradok a legtovább. Szóval tök logikus, adjunk C-nek egy buszt, a többit megoldja, és a hivatásos sofőrök alhatnak otthon. Bár ezt hivatalos források nem erősítették meg, állítólag 1,5€ pluszt kap a sofőr utanként, tehát napi 3-at. Ez elég gyér, ha nem gondolok bele, hogy otthon ennyiért két órát álltam egyenruhában, nyakkendőben a posztomon, és a legnagyobb állatokra is kedvesen kellett mosolyognom. Eljutottunk odáig, hogy élvezem is. Kezdem megszokni a céges járműveket, kicsiket és nagyokat egyaránt, és bár amikor egyikbe-másikba beleülök elborzaszt, hogy ha a seatom ilyen hangokat adna, ennyire rossz lenne, és ennyi hibajelző világítana rajta már nem hogy szervizbe de a roncstelepre vinném.. azért hazafele mindig szól a 100%NL rádió, és élvezem hogy hollandul vannak a táblák, és holland a rendszámom, hogy Itt vagyok, nyugaton, nagyon-nagyon távol a világ végétől. A sofőrködéssel kapcsolatos “rámutaltsággal” némi közösségi szerep is járt, a kollégák-kolléganők a boltban is előre köszönnek, és mindenki tudja a nevem, hiszem engem kell keresni a gyárban is, meg itthon is naponta, ha közlekedni akarnak. Kialakult egy fajta.. otthon vagyunk érzés. Minden szarral és jóval együtt, kicsit olyan mint amikor  Boxmeert elhagytuk (még mindig nagyon indokoltnak látszik) és alig vártuk, hogy olvassunk valakiről valamit fészbúkon. Hiányoztak a kollégák akiket ki sem állhattunk, és a helyek ahonnan menekültünk. Néhány hete jártunk Boxmeerben, a szellemkolostor mára valóban elhagyatott. Rossz érzés volt így látni. Egy év alatt mi minden változott… Most új kollégáink vannak egy új helyen, a menedzserek mások, Dominik a múlté, ellenben itt lakik mellettünk Zaneta meg Konrad. A totál gyépés Iga Sidor nélkül sem lenne igazi a kaland, és nem véletlenül fogalmazok így. Minden nap egy újabb kaland, akkor is amikor ez a hülye hisztizik a kocsiban, hogy mindenképp álljunk meg a benzinkúton, mert neki kell egy feltöltőkártya a telójához, majd hálából hoz nekem egy capuccinot, mert kifigyelte a kantinban, hogy azt szeretem. A legjobb pedig, hogy ez a kaland már csak öt hétig tart megszakítás nélkül, és bár nem volt sétagalopp, jó lenne két hét szünet után, házaspárként, onnan folytatni ahol abbahagytuk. Reméljük ebben a planning department és minden érintett menedzser partner lesz, nem szeretnék kijátszani minden kártyát amit félre raktunk rosszabb napokra. Azt hiszem itt az ideje elkészítenem a szendvicseim a mai műszakra, még talán tésztát is főzök Dettyke tegnap gyártott kiváló pörköltjéhez, hadd irigykedjen mindenki, hogy van aki főz rám És már csak 5x csomagolok kaját a hétvégéig, ahogy bent mondogatják viccesen: “bijna weekend” vagyis maj’nem hétvége. Remélem ezen a hétvégén alvásból is kijut, és nem fogunk szombat reggel mókusokra ébredni mint a múlt héten. A kis szemetek magokkal, makkokkal, mindenféle csonthéjassal dobálják a bungalónk tetejét, ami idebent igen hangos. Gondolom feltörni igyekeznek őket, de jobb lenne, ha ezt nem akkor próbálnák abszolválni amikor 3 órája alszok… A köcsög sáskáktól meg ha elvennénk a mélynyomókat és a vodkát, itt olyan kuss lenne, mint a temetőben. Szombat éjjel a 8 fokban szitáló eső sem zavarta őket hogy kint sikítozzanak meg ordibáljanak. VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ KURWAAAA!
Sziasztok