Szokásos kavarások

Hétfői Flexpoolom után, az esti Planen alig találtam meg a nevemet. Végül sikerült rábukkannom a Leen Bakker Nederland B.V. mellett, 4:50-es indulással. Nem tudtam, mire számíthatok, de a bakkerből arra következtettünk, hogy valami pékség. Eléggé kiakadtam, hogy most akkor mi a fene van, soha többé nem kellek a Docdatába? 

Az összes eddig felgyülemlett feszültség egyszerre tört ki belőlem. Volt sírás, kiabálás, ideges hadonászás, a szokásos D zaklatottság tünetei... Persze összeszedtem magam, már nem is látom úgy a dolgokat, mint akkor, abban a pillanatban, de eléggé a padlóra kent ez a rengeteg bizonytalanság, ami övezi a mindennapjainkat. C próbált nyugtatni, de csak olaj volt a tűzre, mert nem azokra a szavakra vágytam, amik elhagyták a száját, igazából nem is szavakra volt szükségem, csak arra, hogy valaki meghallgasson és megöleljen. És meghallgatott és megölelt, és aztán már együtt sírtunk (tudom... tudom... csak a náthád volt).

Miután sikerült visszatalálnom önmagamhoz, és már a másnapi szendvicseimet is elkészítettem (vagy az még a kiakadás előtt volt? már nem emlékszem kristálytisztán), mondtam C-nek, hogy keressünk már rá a neten, milyen cég ez a Leen Bakker. Este tíz körül járhatott az idő, kimentünk a sötétedésben az Internetzaalban, ahol pont akkor kapcsolták le a hotel wifijét, és sehogy sem tudtam rácsatlakozni két másik elérhetőre. Így fizetős neten csekkoltuk végül, hogy ez igazából bútor raktár. Kissé fellélegeztem. Valahogy a kajáktól mindig elrettenek. Nem szeretek olyan helyen dolgozni, ahol kajákkal kell foglalkozni.

Megnéztem még egyszer a Plant, nem változott semmi, csak a listát böngészve feltűnt, hogy mindenki, aki ahhoz a céghez megy, az fiú. Kissé furcsálltam, bár mondjuk, ha bútorokról van szó, akkor érthető, csak az nem, hogy engem miért oda osztottak be? C legyintett egyet, hogy ne foglalkozzak vele, biztos van lányos munkájuk is, scannelés, vagy valami adminisztráció. Hát jó.

Hazamentünk, gyorsan letusoltam, bevágódtunk az ágyba, befejeztük a félbehagyott The Shield epizódot, nassoltunk, majd megnéztünk még egy részt. Fogmosás, alvás. Az utóbbi nem ment. 4:20-ra volt beállítva az ébresztőm, valamikor három után sikerült egy kicsit elszenderednem, de folyamatosan forgolódtam és szenvedtem. Meleg volt, szakadt az eső, valami mindig zavart, pedig az agyamat már totál lefárasztottam Etti agykontrollos elalvásos technikájával, mikor számat kell írni a táblára 100-tól visszafelé, majd letörölni őket, és újra felírni egyet, stb.

4:20-kor megszólalt az ébresztő, kimásztam az ágyból, elkészültem, elraktam a kajámat, C addig felöltözött és kikísért az irodához. Kasia ült bent, keresni kezdte a nevem, de nem találta sehol. Megkérdezte, hogy ma hol dolgozom? Mondom Leen Bakker.

- REALLY? - Csupa nagybetűvel, mert tényleg ennyire meglepődött és kiakadt egyszerre, ahogy az előtte ülő két középkorú faszi is. Csak pillogtak rám nagyokat, és visszakérdeztek, hogy Leen Bakker?

- Igen, az volt a Planen.

Kasia nézelődött valamit a gépben, megrázta a fejét, majd miközben elmagyarázta, hogy annál a cégnél csak férfiak dolgoznak, kihúzta a nevem a listából.

- You can go home.

C-nek nem is kellett mondanom semmit, a reallyből már tudta, hogy nem megyek én sehova. Visszaballagtunk az ágyunkba, hogy akkor majd most jól kialusszuk magunkat, erre 6:10-kor, mikor már éppen elszundítottam, hív Kasia, hogy kéne egy ember a Contractingba, Kuehne+Nagelba. Még fel sem dolgozta az agyam igazából, rögtön rávágtam, hogy persze. Gyorsan összekaptam magam, 10 perc múlva már kint voltam az iroda előtt, néztem a Plant, hogy pontosan hova kéne mennem, és kik mennek még. Bementem, megkérdeztem, hogy melyik részleg, mondta, de rohadtul nem jegyeztem meg, csak azt láttam, hogy a listában ott van Martina neve, ráadásul ő lesz a sofőr. Rögtön fellélegeztem egy kicsit, hogy akármilyen szar is lesz, legalább lesz ott valaki, akit ismerek. 

Docdatás cseh lány, egyébként, kedves, mosolygós. Ő is kiakadt, hogy máshova osztották be. Meg azon is, hogy vezetnie kell, és nem adtak neki GPS-t, egy középkorú lengyel nőt ültettek be mellé navigátornak. Kérdeztem is tőle, hogy érted amúgy a lengyeleket, de rázta a fejét, hogy nem igazán, egy-két szót, néha elcsíp egy-egy félmondatot, meg nagyban függ attól is, hogy ki hogyan beszél, ugye. Épségben megérkeztünk, leparkoltunk, kiszálltunk a buszból és iszonyatos macska- és kutyakaja szag terjengett a levegőben. Szegény Martina már szinte öklendezett, annyira irritálta. Egy szlovák srác haladt el mellettünk, és mondta neki, hogy nyugi, csak tárolják őket.

Követtük a többieket, mert ugye nekünk így első napon halvány fogalmunk sem volt róla, mi hogyan működik. Kilyukadtunk a kantinban, leültünk egy asztalhoz és körülnéztünk. Szinte egyszerre jegyeztük meg egymásnak, mennyire kilógunk a többiek közül. Szakadtak voltak és ápolatlanok, büdösek. Ráadásul nem beszéltek semmilyen emberi nyelven, csak az a szlovák srác makogott még angolul rajtunk kívül. Elérkezett a 7:30, mindenki elindult, így hát követtük őket le a raktárba. Köpenyesek és hajhálósok mindenütt, mi meg egy szál pólóban. Összenéztünk, mert rosszat sejtettünk. Bejutottunk végre a munkaterületünkre (fogalmunk sem volt, hova kéne menni, vagy hogy egyáltalán jó helyen járunk-e, csak követtük a többieket...), hajhálót vettünk fel, fertőtlenítettük a kezeinket, majd megálltunk egy kisebb csoport mellett. Sáskáztak oda-vissza, Martina megértett néhány szót, magával húzott, hogy menjünk tovább. Átmentünk még egy kapun, így az előbbi hűvös raktár részből egy kifejezetten meleg részlegre érkeztünk. Jött egy lengyel csoportvezető, sáskázott ő is, és mikor megkértük, hogy legyen kedves angolul megismételni az elhangzottakat, vágott egy pofát, majd elvigyorodott és lazán kinyögte, hogy (fonetikusan írva, mert egyébként fogalmam sincs, hogyan kell) nyema! Ez annyit tesz lengyelül, hogy nem. 

Az egyik csaj dobozokra nyomott ragasztót, nekünk azokat kellett meghajtani és összeilleszteni. Már egészen kezdtünk belejönni, örültünk, hogy egymás mellett dolgozunk, mikor a csoportvezető csaj makog ott nekem valamit, aztán nagy nehezen megismételte angolul is: What's your name?. Elmondtam, aztán mutogatott a gyűrűmre, hogy nyema. Jó. Levettem, eltettem a zsebembe, majd folytattam a munkámat, de akkor meg a másik asztal felé kezdett mutogatni, hogy menjek oda. Felsóhajtottam, összenéztünk Martinával, majd megjegyeztük, hogy ezt tuti direkt csinálta, hogy ne legyünk egymás mellett. Zavarta, hogy angolul társalgunk. Persze az nem baj, ha a lengyelek folyamatosan pofáznak munka közben...

Átmentem a másik asztalhoz, dobozos instant leveseket kellett pakolni egy bizonyos séma alapján. Nem volt bonyolult, csak egy kicsit fárasztó meg kézbántó. Megint felhasadt a bőröm, mert persze a kesztyűmet a táskában felejtettem... Elhatároztam, hogy első szünet után lehozom magammal. Így is történt, csakhogy addigra már az egész csoportot átirányították egy szalaghoz. MandM's drazsécsomagokat kellett címkézett poharakba nyomni a futószalagon. Szintén nem bonyolult feladat, de egész nap ugyanazt a mozdulatot csinálni... eléggé elfáradtam.

Mire hazaértem, öt óra volt, C pont akkor kezdett a Docdatában, szóval elkerültük egymást. Gyorsan betoltam egy Nutellás kenyeret az arcomba, megfogtam a netbookot és kiültem az Internetzaal elé netezni egy kicsit. Már akkor meg akartam írni ezt a posztot, de sajnos nem volt energiám hozzá. Visszamentem a házba, lezuhanyoztam, csináltam magamnak két hotdogot, és befeküdtem az ágyba Chuckot nézni. A szemem sarkából egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami mozog a hűtő előtt. Odapillantok. Egy kölyök macska!!! Már éppen fel akartam kelni, hogy megnézzem közelebbről, mikor Emilia hirtelen betoppan, sikíás, a macska kirohan. Kiderült, hogy fél a macskáktól, egyenesen utálja őket. 

Hajaj, mondom így magamban.

Éberség

Vasárnap egész délután lestem az OTTO profilomot, hátha kiírják a beosztásomat, de minden egyes belépésnél ugyanaz a felirat fogadott: "Nothing planned for this day."

Nem örültem neki, de hát ez van... vontam meg a vállam, mikor este megláttam a planen, hogy Flexpoolon vagyok. Visszasétáltunk a szobánkba, de épphogy átléptem a küszöböt, megcsörrent a telóm. Zaneta volt az, Kasia mellett a másik menedzser. Kérdezte, hogy láttam-e már a plant, mert változott. Holnap reggel 7-kor kellene kezdenem, mert szükség van plusz egy emberre. Mondom, okés, persze, akkor 6-kor indulunk? Nem-nem, 5:40-kor. Hoppá.

Ez az időpont nem hagyott nyugodni, mivel a Docdatába műszak kezdés előtt egy órával indulunk mindig. Megfogtam C kezét és visszamentünk a csekkolni a beosztást. Egy Docdatás autó sem indult 5:40-kor, sőt az összes felsorolt cégből csak egyetlenegyhez: a Van Oers Snacksbe, a hűtőházba. C legyint egyet, hogy az nem lehet, hiszen blokkoltad, biztos csak elnézte Zaneta az időpontot és 6-kor indulsz a Docdatába. Hááát... valahogy nem nyugtatott meg, úgyhogy inkább besétáltam az irodába, és megkérdeztem, hogy melyik cégnél fogok dolgozni holnap.

- Van Oers Snacks.

- Oh, no, no, no, no, no, no - tört ki belőlem, és elmagyaráztam, hogy én blokkoltam azt a vállalatot, én oda nem megyek többet.

Zaneta meglepődött, majd megjegyezte, hogy ő ezt nem tudta (szabadságon volt), de akkor rendben van, megoldja, keres valaki mást. Megköszöntük szépen, majd visszasétáltunk a "házunk" elé, és egy sör társaságában, fel-alájárkálva átbeszéltük a történteket.

Én ezúttal nem láttam összeesküvést a dolog mögött, de C utólag már úgy gondolta, hogy Zaneta tudta ezt nagyon jól (hogy blokkoltam), csak direkt nem szólt a telefonban róla. Ha reggel kimegyek, akkor már úgyse nagyon tudok pattogni, így lett volna leginkább elkerülhető a konfrontáció. Még jó, hogy van egy radarom, ami jelez ilyen esetekben, és utánajárok a dolgoknak. OTTO földön muszáj ébernek lennünk!    

Idegenvezetés

Régóta terveztem már, hogy készítek képeket a "házunkról", hát most íme, itt egy kis ízelítő:

Ez lenne az utcácskánk.

Ez pedig a mi kis penészkonténerünk.

A kunyhóba belépve jobbra található az illemhely, szemben a szobánk ajtaja, balra pedig a konyha és a nappali, onnan nyílik még két szoba.

Konyha

Nappali

Az ágyunk

Kompakt asztali számítógép a sarokban

Az egyetlen szekrényünk, amiben nem csak a ruháinkat tartjuk, hanem úgy nagyjából... MINDENT.

Kulcs- és zárproblémák

Péntek délben reggeliebéd és a német csatorna kora délutáni híradója után úgy döntöttünk, hogy munkakezdés előtt kimegyünk még egy kicsit netezni az Internetzaalba. Igen ám, csakhogy nem tudtam bezárni a bungaló ajtaját. Eddig is trükkös volt a zár, most is azt hittem, hogy én bénázok, de C se tudta sokadszori próbálkozásra se. Így hát némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy oké, akkor így hagyjuk, eddig se jött be senki illetéktelen, ne most kezdjék el.

Másfél óra után visszatérünk a kis házikónkba, Emilia a kanapén fekszik a laptopjával, a tévében valami reality megy. Elkezdtem gyártani szendvicseket, mikor is nem túl kommunikatív kisasszony megjegyzi, hogy amúgy nyitva volt az ajtó, de nem volt itthon senki. Ne csináljunk ilyet, mert az egyik ismerőse csak 5 percre ment ki, és elvitték minden értékes holmiját. Mondom, nem direkt hagytuk nyitva, nem tudtuk bezárni, nem működik a kulcs. Akkor ő odaadja addig nekem az övét mára, hogy tudjak mozogni, 10-ig úgyis dolgozik, neki nem kell. Köszöntem szépen, de azért a biztonság kedvéért kipróbáltam, hogy azzal működik-e. Hát nem. Megpróbálta ő is, neki se ment. Hajaj.

Mivel indulás előtt mindig be kell menni az irodába, megbeszéltük, hogy akkor jelezzük a problémát. Hát igen. Csak szerettük volna jelezni, mert az iroda ajtaja zárva volt. Találtunk egy Rieffes telefonszámot, elvileg ők felelnek a szállásokért, úgyhogy gyorsan beírtam a telefonomba és elmentettem. Közben C-nek odakiáltott egy faszi, hogy telefonon keresik. Valamelyik menedzser volt, hogy 15-össel kezdődik az autója rendszáma, és hogy ott van benne a kulcs. Vagy valami ilyesmi. Túl gyorsan történt, nem tudtuk megbeszélni. Egy ideig a pasassal együtt keresték a kulcsot a kocsi körül, majd miután meglett, mindenki beszállt, én adtam egy búcsú csókot a szerelmemnek, aztán visszaindultam a bungalóhoz, mert ugye nyitva maradt és elég sok értékes dolog van benne…

Felhívtam a Rieffes csávót, aki éppen autóban ült és alig értettük egymást. Elmondtam neki, hogy mi a szitu, melyik bungalóról van szó, ki vagyok, erre ő visszamotyogta ezeket, majd mondott még valamit, de nem nagyon értettem. Letette.

Nos, azóta várom, hogy jöjjön, vagy legalább Jaroslaw hazaérjen, hogy tudjak valamerre mozogni, de semmi…

Húsz perccel később meghallottam, hogy Zaneta és Konrad hazaértek, gyorsan átrohantam hozzájuk segítséget kérni. Zaneta nagyon kedves és aranyos volt, de sajnos ez nem az ő hatásköre. Megígérte, hogy felhívja a Rieffest, hogy holnap reggel/délelőtt cserélje ki a zárat. Meglátjuk, mi lesz belőle.

***

Szombat délelőtt még mindig senki nem volt nálunk zárügyben, ráadásul a lakótársak is leléptek elég korán. J dolgozott, Emilia meg a haverjaival lógott, szóval maradtunk mi ketten C-vel, hogy vigyázzunk a „házra”. Hát a francokat! Nem fogunk egész nap otthon ülni, pláne, hogy iszonyat meleg volt éjjel is, nappal is, alig aludtunk néhány órát, azt is csak szenvedve. Gyorsan bekaptunk egy-egy zsemlét, összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk Németországba öcsémékhez és barátokhoz.

Dáviddal csak egy órára találkoztunk, mert mennie kellett melózni, Ádámmal már több időt töltöttünk, elvittük vásárolni is, bár nem kimondottan neki kellett, hanem Dávidnak, meg úgy a 49B emeletének. Előtte voltunk kirándulni is, végül is szép kis nap volt, csak SOHA TÖBBET ÉHEN! 11-től este 8-ig csak az az egy-egy zsemle volt bennünk, mert mindig mindenkit magunk elé helyezünk, de mostantól előbb kajálunk, csak azután mozdulunk bármerre is. A szennyest is elcipeltük, de végül nem volt alkalmunk mosni, inkább úgy döntöttünk kilenc után, hogy hazaindulunk, mert elég fáradtak voltunk, illetve kicsit frusztrált is a zárprobléma: mi van, ha időközben kicserélték, és új kulcsokat kaptunk, de mivel mi nem voltunk ott, nekünk még nincs? Akkor hogy fogunk bemenni, ha a többiek leléptek otthonról?

Fél 11 körül értünk haza, ha jól emlékszem, J otthon volt, és a zárral sem babrált senki, ugyanolyan állapotban volt, mint mikor délelőtt otthagytuk. Viszont nagy meglepetésünkre, mind a négy mosógép szabad volt a mosodában (ilyet még sosem láttunk), gyorsan le is csaptunk kettőre, egy órán belül már minden cuccunk a szárítóban volt, és hajnal egyre az is végzett. Az alvás megint nehezen ment, mert továbbra is iszonyatosan párás, fülledt volt a levegő, ráadásul Emilia egész éjjel, hajnalban és reggel ki-bejárkált a házból és vihogott. Nem tudom, mit szedett be, vagy mit szívott, de sosem láttuk még azelőtt ilyennek… Vasárnap reggel nyolckor nyitott ajtónál, nyitott ablaknál röhög a barátaival, nem számít, hogy egy méterre tőle van két hülye, aki aludni szeretne. 9 körül végül elcsendesedtek, szundikáltunk úgy délig, aztán pörköltfőzés, Lidl, séta a közeli parkban. A bungaló ajtaja persze továbbra sem volt zárható, aznap se jött senki, hogy megcsinálja.

Na de! Hétfőn (azaz ma) reggel negyed 10-kor dörömbölnek az ajtónkon, felriadok, kirohanok, holland karbantartó, jött zárat szerelni. Mondom az szuper. Odaadtam neki a régi kulcsot, Emilia is előbújt a szobájából, ő is odaadta, aztán öt perc múlva már új zárral rendelkeztünk. Igaz, kulcs még csak kettő van hozzá négy helyett, de a fickó megígérte, hogy másoltat és otthagyja őket az OTTO irodában. Szóval a cuccaink most már talán biztonságban vannak. 

Csacsogós csütörtök

11:30-kor indultam munkába Konraddal, az egyik hivatásos sofőrrel, akiről nemrégiben kiderült, hogy a szomszédunkban lakik, és Zanetának (Kasia mellett a másik ossi menedzser) a férje. Nagyjából egész úton beszélgettünk mindenféléről, Magyarországról, Lengyelországról, mióta vagyunk itt, miért vagyunk itt, hogy érezzük magunkat egy idegen államban, stb. Dél után pár perccel már meg is érkeztünk a Docdatához.

A műszakom 12:30-kor kezdődött, szóval volt még időm bőven. Bezártam a cuccomat a 425-ös szekrénybe (azt generálta a chip), és felmentem a kantinba ücsörögni. Nagy örömömre rögtön megpillantottam Carlót, egész héten nem láttam. Ő 10-kor kezdett, és mondta, hogy nem sok meló van, valószínűleg hamarabb hazamehetnek. Ennek nem örültem, mert épphogy csak megérkeztem. Kérdezte, hogy melyik részlegen vagyok, mondtam, hogy az Inbound tuti, de hogy hányadik emelet, passz, remélem, hogy a második. Negyedkor lelépett, mert véget ért a szünete, utána egymagamban üldögéltem tovább, majd 22-kor elindultam lefelé az eligazító táblához. Menetközben összefutottam egy lengyel lánnyal, Claudiával, aki éppen a nagyon kényelmetlen bakancsát kötötte be. Kiderült, hogy ő is akkor kezdett, úgyhogy megvártam.

A táblán ezúttal rajta volt a nevem, de nem a szokásos Second Floor felirat alatt. A harmadik emeletre kellett mennem dobozokat hajtogatni, és ennek kifejezetten örültem. Könnyű meló, senki nem zaklat, olya tempóban csinálod, ahogy neked kényelmes. Claudia a negyedikre ment, a játékrészlegre. Ott még sosem voltam, és ő sem, az volt az első napja. Először nem is tudtuk, hogy az a 4H4 mit takar, még jó, hogy az egyik holland koordinátor, Eric a közelben volt és elmagyarázta, meg rádión felszólt az illetékes részlegvezetőnek, hogy jöjjön le Claudiáért. Ezután engem is útba akart igazítani, de udvariasan félbeszakítottam, hogy igen, köszönöm, tudom, már dolgoztam ott egyszer, inkább abban segítsen, hogy most hova kell becsekkolnom. Odajött velem a szerkentyűhöz és megmutatta, de mint utólag kiderült, nagyon nem oda kellett volna, úgyhogy jelentkezhettem át.

Elrongyoltam a harmadik emeletre, és égen-földön keresni kezdtem Krisztinát és Marlenát, ugyanis az ő nevük is szerepelt a táblán az enyém mellett. Megkérdeztem egy csajt, hogy ismeri-e őket, elmondtam, hogy elvileg mit kellene ma csinálnom, de nem tudom pontosan, hogy melyik sor(ok)ban, erre intett, hogy kövessem, és átvitt a 79-es sorba egy nagydarab, holland fickóhoz, akinek annyira, de annyira szép hangja volt. Nem bírtam magamban tartani, szóval sikeresen zavarba hoztam. Elmagyarázta, mit kellene csinálni, mire figyeljek oda, mosolyogva bólogattam, hogy oké, persze, menni fog. És ekkor derült ki, hogy Eric rossz helyre csekkoltatott be, és mehettem átjelentkezni a második emeletre (ott volt legközelebb olyan kis kütyü).

- Te is megint dobozolsz? – kérdezte valaki mögöttem angolul. Mire megfordultam, Marlena már a lépcsőn ment fel. Válaszoltam neki, hogy igen, és utána siettem. Krisztina nem jelent meg, vagy áthelyezték máshová, vagy adminisztrációs hiba történt, nem tudom, de egész nap nem találkoztam vele. Viszont Marlenával tök jól elvoltunk, végigcsacsogtuk a munkaidőt. Várandós, hatodik hónapban van, jövő héten dolgozik utoljára, utána rápihen a nagy megpróbáltatásra. Fél a szüléstől nagyon, de már alig várja, hogy a kezében tarthassa a kislányát. A nevéről még nem döntöttek, mert ami neki tetszik, az a férjének nem, és fordítva. Mindenképpen valami nemzetközi nevet szeretnének, hogy a kicsi könnyen tudjon majd érvényesülni. 26 éves egyébként, a férje 27, négy éve élnek Hollandiában. Rotterdamban laknak egy háromszobás lakásban havi 700 euróért. Erről is kifaggattam, hogy mennyire nehéz lakást találni, bérelni, de megnyugtatott, hogy egész simaügy, amennyiben ingatlanközvetítőhöz fordulsz. Minimum 2000 eurót kell szánni rá, első havi bérleti díj, kaució, az ügynök jussa. Persze, nyilván ez városonként változó, de azért Rotterdamban ennyiért három szoba szerintem baromi jó. Ráadásul jó környéken laknak, a szomszédok kedvesek, aranyosak. Szóval ezerféle dologról beszélgettünk, hamar elrepült az a négy és fél óra a dobozok között a harmadik emeleti szaunában. Iszonyatos meleg volt.

A fél órás szünetünk után fél hattól hétig a második emeleten scanneltük a szokásos termékeket, aztán Justyna szólt, hogy sorry, de haza kell mennetek, nincs elég munka ahhoz, hogy mindenkinek meglegyen legalább a hat órája. Elbúcsúztunk, aztán rohantam C-hez elmondani, hogy mi a helyzet, ő is éppen kedélyesen cseverészett Annával, egy másik lengyel lánnyal. Elköszöntem tőle is, majd elmentem a kantinba a cuccomért, aztán visszavittem a scannert, kicsekkoltam (negyed nyolc után, hogy arra a 15 percre még azért kapjak fizut), át a fémdetektoros kapun, be az öltözőbe, kulcs, iratok, telefonok a zsebbe, táska a hátamra és Tot Ziens.

Kint felhívtam Kasiát, hogy végeztem, ő meg egy perccel később visszahívott, hogy a sofőr elindult értem, fél óra múlva ott lesz. Hát Damian konkrétan odaszáguldott értem, alig kellett várnom rá 25 percet. Bepattantam mellé a buszba, és a nyelvi nehézségek ellenére ismét végigdumáltuk az utat, tanított lengyelül, én tanítottam magyarul. Köszönöm, kérlek, szívesen, szia, viszlát, jó reggelt, egészségedre. Legközelebb innen folytatjuk. :) 

Szervezettség a köbön

Óriási idézőjelek között – természetesen.

Egy panaszos bejegyzés következik, de nézzétek el nekem, kérlek, hirtelen túl sok volt a „jóból” egyszerre. Nyilván képes vagyok feldolgozni, illetve túllépni rajta, de szeretném, ha nyoma maradna az OTTO Worldbeli hétköznapjainknak. Évekkel később, mikor már biztos megélhetésünk és normális, emberhez méltó körülményeink vannak akárhol, érdekes lesz visszaolvasni, honnan is indultunk. Bár nem feltételezem, hogy valaha is elfelejtenénk, legfeljebb az idő szépítené meg kissé.

Midőn e sorokat írom – papírra -, a Docdata épülete előtt ücsörgök egy díszkövön a parkolót lezáró sorompóval szemben. 2014. július 15. kedd, 20:21 perc. Immáron lassan másfél órája várok arra, hogy visszajussak Ossba, a szállásunkra.

De kezdjük az elején.

C drágám vasárnap 4 órától dolgozott, a plan szerint 1:30-ig, valójában 9-kor elengedték, 10 óra után kicsivel haza is ért, így meg tudta nézni a VB döntő lényeges félidejét. Lakótársunk, Emilia ekkor valami bundás banánt készített, míg a barátja jointokat sodort a dohányzóasztalon. Később befutott a bandájuk harmadik tagja, Gosha (nem vagyok benne biztos, hogy így kell írni a becenevét, tehát legyen Malgorzata), és elvonultak Emilia szobájába füvezni. A szagokon kívül egyébként egyáltalán nem zavart semmi, az is csak akkor, és leginkább C-t, mikor már lefeküdtünk aludni. A másik lakótársunk, Jaroslaw a meccs végére ért haza, látszólag nem töltötte el túl nagy boldogsággal, hogy a németek nyertek, gyorsan elvonult néhány banánnal a szobájába.

Nos, ez csak egy kis kitekintés volt, másnap kezdődtek ugyanis a bonyodalmak.

Közben megjegyzem, hogy 20:37 van, és a transportom még mindig sehol. A jó hír viszont, hogy nem esik az eső és találtam két lányt, akik szintén Ossban laknak. Ha a magyarért nem igyekeznek, talán a két lengyelért majd fognak.

Szóval, hétfőn úgy ébredtem, hogy fájt a jobb fülem. Eléggé megijedtem, hiszen a legutóbbi fülgyulladásom iszonyú kínokat okozott, és nagyon lassan javult a szakszerű kezelés mellett is, hát akkor mire számíthatok itt? Gyorsan vitaminok, sapka híján kapucni, miegymás. Flexpoolon voltam, aminek ilyen tekintetben örültem, hogy tényleg kikúrálhatom magam, viszont valahol mélyen azért kicsit aggódtam is: miért nem hívtak? Talán a Docdatának nem kellek, mert szarul dolgozom? Nem tudom, miért kerítettek hatalmába akkor ilyen gondolatok, azóta ezek már tovaszálltak.

C 11-kor kezdett, amit azt jelentette, hogy 10-kor indult a busza, vagyis 9-kor keltünk. Csináltam neki búzát a vasárnapról maradt szecsuáni (vagy milyen) csirkemellhez, sütöttem reggelire friss bagettet és elkészítettem a szendvicseit.

Ééééés 20:49-kor sikerült beülnöm a buszba. Kasia hívott, hogy nem talál minket a sofőr. Hát mondjuk azért, mert nem a főbejáratnál van? Mindegy, elsétáltunk a lányokkal hátra, ahol rögtön meg is pillantottuk a gyönyörű OTTO – Werkt voor twee (Kettő helyett dolgozunk) feliratú buszt. És mivel menetközben iszonyú csúnyán tudok csak írni, ezért majd gépen folytatom.

Ott tartottam, hogy hétfő van (nem kedd, amikor három és félórányi munka után majdnem kétórás várakozást követően szálltam be a két lánnyal a buszba). Tehát C-t kikísértem az irodához (ez amolyan hagyomány nálunk, aki itthon marad, vagy később megy dolgozni, kikíséri az elsőt, hogy addig is együtt lehessünk). Miután beszállt a buszba Vackor nénivel (egy magyar vegyészmérnök(?) hölgy, aki kiköpött Vackor néni a South Parkból) és a többiekkel, bevettem magam az Internetzaalba. A hétfő délelőtti csodának hála egészen tűrhető volt a net használhatósága. Kb. délig csevegtem ismerősökkel Facebookon, böngészgettem, átfutottam a Sorozatjunkie hasábjait és beléptem nCore-ra is, nehogy töröljenek az inaktivitásom miatt, aztán visszamentem a szobánkba egy újabb kúra C-vitaminért, és azért, hogy melegben legyek. Miután Emilia lelépett melózni, Jaroslaw meg órára, mikró híján a minisütőnkben megmelegítettem az ebédemet: rántott hús búzával. Néztem egy Parenthood epizódot, régi beszélgetéseket olvasgattam, majd egyszer csak negyed négy környékén megcsörrent a telefonom. Ijedten kaptam utána, hogy mi a fene, csak nem megint azt akarják, hogy fizessek elő a Dunántúli Naplóra? (Múlt héten történt, hogy munkába menet egy Ismeretlen Szám keresett. Felvettem, és az imént említett dologra szeretett volna rávenni. Félbeszakítottam, hogy ez a hívás nekem baromi sokba kerül,  mivel külföldön vagyok, de azért köszöntem szépen a lehetőséget.)

Szóval ránéztem a kijelzőre: Kamila Docdata. Ajaj. Nagyot dobbant a szívem. Egy erőt gyűjtő mély sóhaj után felvettem. Alig hallottuk egymást, mert ramaty itt az erdőben a térerő, de végül a mosogatónál sikerült értenünk a másikat. Szüksége volt aznapra még egy emberre, és hogy nem mennék-e be? Pontosabban valahogy úgy kérdezte, hogy is it possible to...? És akkor én rögtön, hogy naná! Pedig igazából nem akartam menni, a fülem miatt nagyon nem. De attól tartottam, ha ezt passzolom, soha többet nem fognak hívni. Gyorsan elkezdtem készülődni, szendvicsgyártás, átöltözés munkásba cuccba stb. stb. Közben kaptam tőle egy sms-t, hogy 15:55-kor egy szürke busz fog várni rám. Gondolom már mondanom sem kell, a busz nem várt.

A bezárt iroda előtt járkáltam fel és alá, majd ki a sorompóhoz, hátha ott van, de nem, nem volt. Vissza az irodához, megnéztem a plant, láttam, hogy három lány van beírva 16:00-ás indulásra, gondoltam, akkor valószínűleg velük megyek. Lassan meg is érkeztek, igaz csak ketten, egyikük új volt, Petra, hétvégén költözött Ossba, az volt az első munkanapja. A barátjával, Leóval együtt várakoztak, ahogy mi szoktunk C-vel. Ez tök aranyos, szerintem. Na, akkor velük elcsevegtem egy kicsit, kiderült, hogy szlovákok, gyorsan el is dicsekedtem azzal a kb. öt szóval, amit tudok, aztán meg jót nevettünk a macskán és a kurván, mert az mindkét nyelven macska és kurva. Negyed öt, transport sehol, így hát felhívtam Kamilát, aki meglepődött, hogy még nem vagyunk úton és megígérte, hogy azonnal intézkedik. Négy perccel később már buszban ültünk Waalwijk felé. Írtam neki sms-t, hogy úton vagyunk, ő pedig nagyon szépen megköszönte az információt. Csöppet késve érkeztünk meg, nagyjából 3 perc állt rendelkezésünkre, hogy szekrényt foglaljunk és bedobjunk oda mindent, amit nem lehet a raktárba bevinni, átfémdedektorozzanak, átmenjünk a chipes kapun, fel a kantinba, hogy letegyük a kajánkat, majd mindenki a saját munkaterületére.

Összefutottam Kamilával, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy Inboundon leszek, vagy új munkakört kapok, megnyugtatott, hogy Inbound. Akkor lerohantam a földszintre, át a fél raktáron, hogy csekkoljam a beosztást. Nem volt a nevem a táblán… Kisebb agyfasz, hogy most ilyenkor mi van, aztán felszaladtam a Team Leaderekhez, akik mindig olyan rohadt elfoglaltak, hogy alig lehet beszélni velük, akkor is vagy öt percet álltam előttük, ők meg vígan elhollandoztak ott egymással. Végre felém fordult a nő, elmondtam neki, hogy mi a szitu, pötyögött a gépen, kérdezte a nevem, nem talált semmit. Hollandozott a két fickóval megint, majd az e-mailek között rábukkant egy plusz egy emberes üzenetre, és rábökött, hogy az én lennék. Mondom frankó, de mit kellene most tennem? Inbound, second floor, I put your name on the board. Dankje well, meg minden. Magamhoz ragadtam egy scannert, befirkantottam a számát meg a nevemet a nyilvántartásba, gyorsan becsekkoltam az Inbookenre, és rohantam a második emeletre. 7-8 perc késéssel kezdtem meg a munkát. Láttam C-t az emelvényen a számítógépek előtt, próbáltam jelezni neki, hogy hahó, itt vagyok, mert ugye ő abban a tudatban volt, hogy otthon kúrálom magam. Elvittem az első adag könyvet, bepakoltam, csak utána sikerült váltanom vele pár szót. Jól meglepődött, mikor meglátott. Aztán őt 6-kor hazaküldték, én meg maradtam hajnal 1-ig.

Hajnal egyig, de úgy, hogy fogalmam sem volt a szünetek időpontjáról (meg egyáltalán az időről, mert bent a raktárban nincs óra, telefont nem vihetsz be, karórát nem vihetsz be…), és amikor ki akartam venni két és fél óra folyamatos munka után egy negyed órát, a részlegvezető akkor csapott le rám, hogy menjek vele… Rajtam kívül jött még egy lány és egy srác is. Elvette a scannereinket, majd átjelentkeztetett minket egy másik részlegre, mert a török asszonyoknak, akik csomagolnak, Ramadan van, vagy mi, szóval mi szálltunk be helyettük Inpakkenre. Vicces volt, mert négyünk közül csak a lány csinált ilyet korábban, bénázás volt bénázás hátán. Ezúton is elnézést kérek attól, aki az öt rendelt termékéből csak hármat fog megkapni a napokban… Mondjuk, ha normálisan elmagyarázták volna, hogy mire kell odafigyelni, akkor nem történtek volna ilyen bakik. Na mindegy. Ja, igen! Majd elfelejtettem. A lány, aki már korábban is csinált ilyet, és tulajdonképpen ő magyarázta el angolul nekünk, hogy mit hogyan is kéne, mert a főnök otthagyott minket a francba, magyar! Krisztina. Vicces volt, hogy jó ideig angolul beszéltünk egymással.

Törökök megkajáltak, gyorsan ki is túrtak a helyünkről minket, mert lassúak voltunk és bizonytalanok, így hát elmentünk a fél órás szünetünkre, aztán visszaszereztük a scannereket, átjelentkeztünk Inbookenre és folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Békésen csinálom a dolgomat (bár azt hozzá kell tenni, hogy azt a dolgomat, amit a legjobban utálok: mindenféle kisebb termék, telefon és azok tartozékai, elemek, órák, háztartási cikkek, stb. elhelyezése a nyilvántartás szerinti helyén = folyamatos keresgélés és rohangálás), egyszer csak iPad pakolás közben sipítozásra lettem figyelmes. A részlegvezető, Justyna jön felém egy másik lengyel lánnyal, kérdezik, hogy mennyit pakoltam ki és hova? Mondom 25-öt, ide. Lengyeleznek valamit, kihallom a kurvát. Megjegyzem, hogy ez úgy hangzik, mintha valami rosszat csináltam volna és sajnálom, de amúgy mi a gond? Ekkor a másik lány elmagyarázza, hogy az Apple termékeket, mivel igen értékesek (cöhh), csak egyetlen ember kezelheti, mégpedig Justyna. Látták a rendszerben, hogy mozgatásra került az a rendelés. Hát mondom igen, mert erről engem senki nem tájékoztatott, de akkor most már fogom tudni, és még egyszer sajnálom. No problem, no problem. Oké, akkor én most bescannelek egy másik kocsit és megpróbálok nem bajt okozni. Ezen jót mosolyogtak, majd folytattam a munkámat.

Az este folyamán többször is haza akartak küldeni. Hogy honnan tudom? Ha megkérdezik tőled, hogy mikor kezdted a munkát, akkor éppen a létszámcsökkentésen dolgoznak. Kétszer kérdezték meg 10 óráig, és amikor azt feleltem, hogy ötkor, bent maradtam a játékban. Pedig akkor mondjuk nem bántam volna, ha hamarabb hazaküldenek és C-vel lehetek. Most megint elkerüljük egymást… Na, de, a hétfőt még nem fejeztem be. Igen, még mindig tudok róla pofázni, én is tudom, hogy hihetetlen.

Békésen pakolom ki a cuccokat a 87-es sorban, és hirtelen megjelenik előttem egy Team Leader asszonyság, hogy mit csinálok én itt, már megyünk haza! Ja, mondom. Jó, hogy szólnak azért. Ezt az egy dolgot nem szeretem a munkakörömben, ami az előnye, hogy igazából egyedül dolgozol, a hátránya is. Pláne így, hogy nem lehet nálad óra. A raktárban meg nem nehéz elveszni, elég nagy ahhoz, hogy főmunkaidőben is magadra maradj 10-20 percre.

Visszatoltam a kocsit, a gyűjtőhelyre, a scannerben lezártam a dobozt, de jelöltem, hogy még nincs befejezve, majd kiléptem a profilomból, elszaladtam a kajás zacsimért, aztán le a földszintre, visszavittem a scannert, beírtam, hogy visszaraktam a szekrénybe a töltőre. Át a fémdetektoros kapun, át a chipes kapun, be az öltözőbe, unlock locker, táska kiszabadít, D leveti magát az előtérben álló fotelba. Vízivás. Team Leader asszonyság éppen jön ki a kapun, észrevesz, kérdezi, van e transportom. Mondom, azt sosem lehet tudni, talán már jön egy. Mosoly, jó éjszakát. Jó éjszakát. Észreveszem Dorottyát az ajtó előtt, felpattanok, kimegyek hozzá, és megkönnyebbülök, hogy végre van valaki, aki Ossban lakik, nem kell egyedül várakoznom a hajnali sötétségben. Beszélgettünk egy keveset, majd egy szőke lány megállt mellettem és rám köszönt. Visszaköszöntem, de nem tudtam hova tenni, aztán pár perc múlva beugrott, hogy Petra! Vele jöttem délután munkába, ő a szlovák lány, akinek Leonard a barátja (höhö, ezt hogy megjegyeztem). Megkérdeztem, milyen volt az első napja, tetszett neki, de nagyon elfáradt. Nemsokára feltűntek az ossi busz fényszórói a sötét éjszakában. Dorottyával kimentünk a sorompóhoz, csekkoltuk a sofőrt, szemüveges-nem-beszélek-más-nyelven-csak-lengyelül-mégis-menedzserszerű-beosztásom-van faszi volt. Visszamentem Petráért, vagyis inkább csak kiabáltam, hogy Petra, come! És Petra jött. Beszálltunk a buszba, el akartak indulni, mikor szóltam, hogy hohó! Van még egy lány, aki délután velünk jött, egy másik Petra, talán őt is meg kéne várni, vagy valami… Nagy nehezen lekommunikáltuk, de bakker, hihetetlen, hogy mennyire értetlenek. Fél kettő körül hazaértem. Persze ezek a hazák mind „hazák”. Szegény C megpróbált ébren maradni, hiába mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan. Mivel napközben alig találkoztunk, mindent el akartam neki mondani, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy végighallgassa és felfogja. Így hát vacsora gyanánt magamba döntöttem két deci rostos narancslevet, gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és beestem mellé az ágyba.

Igen-igen, elérkeztünk a keddhez végre.

11-re állítottam ébresztőt, de nem bírtam kimászni az ágyból, ahogy C se. Megint fájt a fülem, és még az orrom is bedugult. Ki is kapcsoltam rögtön a telefonomat, engem senki ne zaklasson RV-n, ha már Flexpoolon, ráadásul dél után!!! bementem dolgozni. Háromnegyed 12-ig fetrengtünk, aztán erőt vettem magamon és nekiálltam főzni – pizsamában. Spagetti volt a menü. Közben egy német csatornán a világbajnok csapat ünneplését néztük a tévében. Felöltöztem, megebédeltünk, elmosogattam, megcsináltam a szendvicseket, majd indulásig a kanapén összebújva Mythbustereztünk, majd Food Factoryztunk a Discovery Channelen, és az utóbbi műsor közben megállapítottuk, hogy mennyire másképp nézünk rá most, hogy tudjuk milyen ilyen helyen dolgozni, mint azelőtt. Lassan eljött a fél 3, így összeszedtük magunkat, netbookot a hónom alá csaptam, és kikísértem C-t az irodához. Éppen le akartam ülni netezni, amikor Kasia kiszólt, hogy amúgy nekem is mennem kéne melózni… Ehh.. mi van?! Mikor? Mikor tudsz? Baszki. Állítólag hívott telefonon, csak a hangposta jelentkezett, és senkit nem ért el, aki RV-n volt. Szóval megint én lettem az a szerencsés, aki pillanatok alatt kell, hogy összekapja magát indulásra kész állapotba. Hát ez nem sikerült százszázalékosan, de sebaj. Viszont, hogy ne csak magam miatt aggódjak, C-nek a kezébe adott egy slusszkulcsot, hogy akkor együtt megyünk OTTO-s busszal. Egy leharcolt, szerelőért kiáltó Ford Transittal. Míg én készülődtem, C beállította a GPS-t, az ülést, tükröket, aztán útnak indultunk. Próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak, együtt vagyunk, együtt érkezünk, ha együtt is végzünk, nem kell várni fuvarra. Ha… Egyébként tudom, hogy jól vezet, több tízezer kilométert letudtam már vele, de én mégis úgy féltem! És most, hogy nem vagyok ott mellette, még jobban féltem. Már szerda van, hajnali 1:11, az előbb írt sms-t, hogy a buszban ül, várja az embereket. Szóval hamarosan újra találkozunk. Én meg nem hiszem el magam, hogy egész este/éjjel naplót írok vagy mi a szöszt. De igazából tényleg jó képernyőre vetni ezt az egészet, valahogy könnyebb tőle a lelkem, vagy hogy mondjam.

Nem, nem itt lakunk, ez csak egy kép a netről, hogy megtörjem egy kicsit ezt a sok szöveget.

Na, de vissza oda, hogy éppen mindketten ott ülünk a buszban és haladunk az autópályán Waalwijk felé. Sikeresen megérkezünk, bár tényleg azt hittem olykor, hogy le fog robbanni az a szarkupac. Nem működött a fordulatszámmérő és a sebességmérő is csak akkor, ha kedve tartotta.

Újfent kb. három percünk volt műszakkezdés előtt. Én megint mehettem a Team Leaderekhez, mert a nevem ezúttal sem szerepelt a táblán. Inbound, second floor. Geweldig. Legközelebb meg sem kérdezem, csak kiveszem a scannert, aztán csókolom. Ha valami nem tetszik nekik, úgyis megtalálnak a scannelt adataim alapján, ők látják, hogy hol és mit csinálok.

Könyvekkel kezdtem, aztán CD-kkel folytattam, majd ismét könyvek, DVD-k (White Collar első évad hollandul a 89-es sorban, ahogyan az American Horror Story is), mindenféle cucc, most főleg babamonitorok a Philipstől, meg porszívókhoz porzsákok, aztán megint könyvek. A könyvek a kedvenceim, azokat szeretem a legjobban beraktárazni. Bár ma volt egy kis bakim, mert az egyikből kiesett egy CD, és az istenért se találtam meg, hogy melyikből… Ja, szünetről megint senki nem szólt egy kurva szót sem, négy perccel később mentem ki, aztán maradtam volna tovább is, ha nem lettem volna tök egyedül. Így, hogy nem volt kihez szólni, nem sokat ért az a pihenés. Mióta ilyen random hívnak be dolgozni, alig találkozom ismerős arcokkal. Oké, Krisztina ott volt, de ő meg valamiért nem az a társalgós fajta, ráadásul a másik kantinba jár kajálni, mert ott vannak a barátai. A lengyel sráccal, akivel hétfőn együtt szenvedtünk a csomagoló részlegen, is csak egyszer futottam össze, C-vel meg nem volt közös szünetünk. Azt hiszem, múlt hét pénteken történt az meg először, hogy átfedésbe került mindkettőnk fél órás szünete, így negyed órát együtt tölthettünk. Akkor bemutattam Carlónak, a nyomi holland srácnak, aki egyébként tök jó fej, de hát na, tényleg nyomi kicsit szegény. Ő az elmúlt két napban mondjuk egyáltalán nem dolgozott. A különbség az, hogy ő ezt tudta előre és úgyis történt. Hát az OTTO-nál ez valahogy nem működik, mindig muszáj csavarniuk egyet a dolgon.

Például, hogy nagyon-nagyon szükségük van emberre az Inboundon, hívjuk be azt meg azt meg azt a hülyét, aztán küldjük őket haza három és fél órányi munka után, amiből 15 perc szünet volt, ráadásul késve kezdtek, úgyhogy jó lesz az nettó három órának… És akkor utána mondjuk várjon két órát a transportra… Igen, ez így tökéletes!

Valószínűleg nem annyira szándékos, de iszonyú bosszantó szituációk ezek, és komolyan mondom, elszívják minden energiámat. Szarni kéne az egészre, lazán kezelni, ahogy a többségnek itt nagyon megy, de mikor nem vagyok tökéletesen egészséges, és átfut az agyamon, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, mielőtt másnap újra nem megyek, de mégis megyek dolgozni, teljesen kiakadok, és naná, hogy bosszankodok. Ezért is kezdtem leírni a gondolataimat, még jó, hogy volt nálam toll és papír. Jobb volt, mint fel- alájárkálni a parkolóban és percenként az időt nézni.

A két lány egyébként nem lengyel volt, hanem szlovák, és egész jól elcseverésztünk az úton. Megint volt macska meg kurva, és még a lengyel sofőr is beszállt a beszélgetésbe. Megtanította lengyelül az awesome kifejezést, de sajnos máris elfelejtettem. Hiába, azt nem használják annyiszor, mint a japierdolét. Szóval ez legalább pozitív volt. Mondjuk a szlovákokról már tavaly is megállapítottuk, hogy a hiedelemmel ellentétben sokkal barátságosabbak és nyitottabbak a magyarokra, mint a lengyelek.

Hajnali 2:11. C épségben hazaért, éppen tusol, aztán végre összebújhatunk az ágyban. Ez a napjaink fénypontja. A kötődés. Elképesztő, mennyire tudjuk erősíteni egymást akárcsak egy öleléssel, vagy egy halvány mosollyal.

Elég sokáig beszélgettünk, pedig mindketten fáradtak voltunk. Kiderült, hogy Vackor néninek és a többieknek, akikkel együtt ment volna C melózni, mind szóltak, hogy negyedórával hamarabb indulnak. Őt persze kifelejtették az értesítésből, és utólag megtudtuk, hogy nem véletlenül. Vagyis hát összeraktuk a képet, hogy ez egy nagyon szépen előre kitervelt akció volt a menedzser(ek) részéről. Ugyanis köztudott, hogy mi mindig kikísérjük egymást, így csapott le rám Kasia a kötelezően szabadon választott döntés jogával, miszerint mikor megyek dolgozni. Az úgy jó, hogy Krisztiánnak ad kulcsot, és akkor együtt bemegyünk? Hát baszki… ezt az összeesküvést… még mindig alig hiszem el.

Ma meg persze – szerda van, most már remélhetőleg tényleg eljutok a poszt feltöltéséig – kettőre volt kiírva az indulás, ráadásul őt nevezték ki sofőrnek. Szegénykém nem aludt túl jól az éjjel emiatt, forgolódott meg sóhajtozott, nyomasztotta, hogy megint vezetnie kell, felelősséget vállalni a kocsiért (ki tudja, milyen fostalicskát adnak ugye alád), a dolgozókért, a közlekedőkért… Szóval stresszes, na. És ez már az a fajta stressz, ami nem hiányzik az amúgy sem nyugis hétköznapjainkból. Nyilván megvan a maga előnye, ha sofőrködsz, mert biztosan hazaérsz viszonylag időben, de ő meg például olyan műszakban dolgozik, ahol ez annyira nem releváns, mert hivatásos sofőr mindig megy a Docdatába hajnal fél kettőre. Tehát, ha előbb végez, mert nincs rendelés, akkor jó, ha van egy „saját” kocsija, egyébként meg teljesen mindegy. Hajnalban is ebből kifolyólag két busz volt hat (?) emberre, mert ugye ő vitt egyet, és mivel jó fej, megvárt mindenkit, közben meg ment a hivatalos járat is, ami aztán üresen jött vissza Ossba…

Tehát kettőre kint voltunk az irodánál – ezúttal Kasia nem csapott le rám és még Kamila se hívott, kopp-kopp-kopp (RV-n vagyok megint) -, C bement lejelentkezni meg felvenni a kulcsot, és közben megbeszélte, hogy amennyiben lehetséges, nem szeretne többet vezetni, mert nem érzi magát biztonságban a volán mögött ezekben a céges autókban. Ma még persze bevállalta, főleg, hogy a műszakját eltolták, és most szerencsére egy kisautót kapott, nem a nagydög buszt. Ketten indultak négykor Vackor nénivel, remélem, minden rendben lesz. A plantől függetlenül úgyis ébren fogom várni, nem tudok nyugodtan aludni, amíg nincs mellettem.  

Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy pénteken sütik vártak a munkahely kantinjában, mert az OTTO elnyerte a 2014-es év legjobb munkaközvetítője díjat... Ha ez a "legjobb", milyen lehet a többi?

Random poszt mindenféléről

Igen, nem vagyok túl kreatív címek terén, én is tudom.

Agent C is túl van már az első napján, sőt azóta a harmadikat kezdi mindjárt. A kezdeti nehézségek ellenére egészen belerázódott, már péntek, vagyis szombat hajnalban is jókedvűen tért haza, pedig a második napja (hétfőn) még annál is jobb volt. Bízom benne, hogy az elkövetkezendő sok-sok munkanap után is hasonló élménybeszámolókkal fog hazajönni hozzám.

Ami az én munkámat illeti, hétfőn szintén Inboundon voltam, ezúttal a harmadik emeleten scanner nélkül. A holland hölgy, akivel az első napomon sokat beszélgettem, azt mondta, előléptettek. Persze ez nem így van, csak terjeszkedik a BOL és egyre több részlegre van szükség a raktárban. Nos, nekem az volt a feladatom, hogy megtöltsem a fiókokat rekeszekkel. Dobozokat hajtogattam, ragasztottam, címkéztem, egész jól elvoltam, főleg, három óra után, amikor is a magyar srác kezdett, és szerencsénkre ő is a harmadik emeletre volt beosztva, igaz, 4 sorral arrébb. De hát ez nem akadályozott meg minket abban, hogy fecsegtünk. A lengyelek persze csak bámultak, mert nem értettek egy szót sem. Mi meg kifejezetten élveztük, hogy bosszantjuk ezzel őket.

Szombaton bepattantunk Seatkába, és elindultunk Németország felé. Goch-ban, a Kauflandban vásároltunk egy nagyot, több mint 52 euróért.

Aztán meglátogattuk az öcsikéimet, ugyanis Ádámnak éppen születésnapja volt. Mielőtt "buliztunk", még átugrottunk Weeze-be dönerezni. Négy euróért akkora adagot kaptunk, hogy a fiúk is alig bírták megenni. Nekem csak kis pihenő után sikerült, de akkor is elpusztítottam. :) Háromtól kb. este tízig velük voltunk, majd átmentünk még Andihoz és Rolandhoz, beszélgettünk egy órácskát, aztán útnak indultunk vissza Hollandiába. Az autópályán szakadt az eső, nagyon rosszak voltak a látási viszonyok, mégis akadtak olyan elvetemültek, akik száguldoztak előttünk. Miután hazaértünk, becuccoltunk a kocsiból, majd felkaptuk a szennyest, és elballagtunk a mosodába. Valamikor hajnali fél négykor kerültünk ágyba.

A vasárnap többnyire punnyadással és parázással telt. Még mindig nehezen szokjuk a bizonytalanságot, hogy mindig csak este tudjuk meg, megyünk-e egyáltalán dolgozni, és ha igen, hova. Hogy kicsit eltereljük erről a gondolatainkat, besétáltunk Oss belvárosába, ahol éppen valami fesztivál volt, de nem néztük meg közelebbről, inkább kettesben róttuk az utcákat. Aztán hazafelé jól eláztunk a szakadó esőben, ami azóta is rendületlenül zuhog...

Hétfőn tehát mindketten dolgoztunk, kedden egyikünk sem, ma pedig C délutános/éjszakás. Hogy a holnap miként alakul, fél 9 körül kiderül...

Remény

Tegnapelőtt este nagy meglepetésként ért, mikor Kristóf, a 19 éves debreceni srác és szobatársa, a szlovák Daniel azzal fogadtak minket a házból kilépve, hogy C újfent Flexpoolra került, én viszont megyek a Docdatába. Először azt hittem, viccel, de pár perccel később a saját szememmel is megbizonyosodhattam róla.

Indulás időpontja: 9:00 Otto bus

Cég: Docdata

Beosztás: BOL Inbound

Munkaidő kezdete: 10:00

Munkaidő vége: 19:30

Rögtön izgatottság lett úrrá rajtam, ami nem is nagyon hagyott alább az első szünetig. Nagyjából hat órát azért sikerült aludnom előtte, de hajnal öttől folyamatosan az időt néztem, nehogy elkéssek. Nyolckor felkeltem, elkészültem, majd visszabújtam még egy kicsit C-hez az ágyba, mert szükségem volt az ölelésének erejére, hogy ismét szembe tudjak nézni a rám váró ismeretlennel és az ebből következő nehézségekkel.

Kilenc előtt 10 perccel már az iroda előtt voltunk, vetettem még egy utolsó pillantást a planre, hogy biztosan megjegyezzem a beosztásomat, aztán lejelentkeztem Kaisánál, ő a Job Coordinator. Tájékoztatott, hogy a kocsim rendszáma 21-essel kezdődik, így hát miután elköszöntem tőle és a Rieffes szállásmendzsertől, aki annyira, de annyira emlékeztet valakire, de még mindig nem tudom, hogy kire… Szóval, elindultunk a parkolóba megkeresni az autómat és a sofőrömet. Tettünk egy kört, de nem találtuk meg, így visszamentünk az irodához és ott vártunk, amíg Kaisa nem szólt, hogy menjek ki a sorompó elé. Útközben összefutottunk egy 21-es rendszámú busszal, leintettem a sofőrt és megkérdeztem tőle, hogy ő visz-e a Docdatába, de rázta a fejét, hogy nem, az a 22-es rendszámú busz lesz, már kint van sorompó előtt. Megköszöntem az információt, majd kézenfogva elértük a fuvaromat. Elbúcsúztunk egymástól, beszálltam az autóba, amit egy középkorú lengyel úr vezetett, aki bár nem sokat beszélt, kedves volt és a mosolygós, és nekem ennél többre nem is volt szükségem abban a percben. Nagyjából 30 perc volt az út Walwijkbe. Ahogy közeledtünk, egyre inkább izgultam, de ez olyan jóleső izgatottság volt, nem szorongó, mint mikor a Van Oers Snackbe, a hűtőházba vittek fene tudja, hova… Talán Boxtel volt a város, de nem vagyok benne biztos. Egész úton azon merengtem, vajon, milyen lesz a hely, a munka, a kollégák, és furcsa mód pozitív érzéseim voltak mindvégig. Talán a rádióból szóló, lelkesítő holland zenék is közrejátszottak eme állapotom kialakulásában, nem tudom.

Mikor megérkeztünk, megköszöntem a fuvart, a lengyel úr még mindig kedves volt és mosolygós, szép napot kívántunk egymásnak, majd besétáltam az épületbe. Jobbra rögtön megpillantottam a biztonsági őrt, akinek szépen hollandul jó reggeltet köszöntem, bemutatkoztam angolul és elmondtam, hogy ez az első napom, ha tud, szóljon már, legyen kedves, egy Ottós menedzsernek. A holland úr valóban kedves volt és segítőkész, hellyel kínált, aztán telefonált az illetékesnek. Kb. két perccel később meg is érkezett Kamila, aki szintén nagyon kedves, aranyos volt. Elmondta, illetve megmutatta, hogy s mint működnek a Docdatánál a dolgok, telefont, ékszereket, órát, stb. nem lehet bevinni, ezeket a táskában kell hagyni a zárt öltözőszekrényben, amit minden érkezéskor a chipeddel (biztonsági őrtől kaptam) generálsz magadnak. Én persze rögtön kifogtam a két rossz szekrény közül az egyiket, de a biztonsági őr a segítségünkre sietett, és végül elhelyeztem a cuccaimat a 440-esben, a kajámat pedig betettem egy átlátszó tasiba, mert csak abban lehet bármit is bevinni a raktárba.

Ezt követően átmentünk egy beléptető kapun, majd fel az emeletre a kantinba, ami egyben az ottós iroda is volt. Kamila elém tett néhány iratot, elmondta, mit miért és hogyan kell kitölteni (két papíron ügyesen elírtam a dátumot, mikor észrevettem, szóltam neki, de azt mondta, ne törődjek vele, így is teljesen jók lesznek), és kaptam egy szabályzatot is, hogy olvasgassam. Első szünetben gyorsan át is rágtam magam rajta, azóta a táskámban lapul.

A papírmunka után a raktárba vettük az irányt. Megmutatta, hova vannak kiírva, hogy ki melyik részlegen dolgozik éppen, hogyan kell becsekkolni (kicsit bonyolult volt elsőre), illetve bemutatott egy csomó főnöknek, alig bírtam megjegyezni a neveket. A szimpatikus kopasz pasiét például teljesen elfelejtettem, pedig vele napközben is találkoztam és beszéltem párszor, bezzeg az alacsony, dundi, középkorú hölgyet tudom, hogy Esthernek hívják. Kaptam egy úgynevezett Job Coach-ot, Claudiát, ő mutatta meg, mi lesz a feladatom és hogyan kell csinálni. Nagyjából másfél órán keresztül tanított be, vagyis jobbára csak felügyelt, mert elég hamar belejöttem a beérkező raktár áruinak készletnyilvántartásba vételére. Oké, oké, persze azért adódtak nehézségek, például a scanner-olvasás, hogy mit jelentenek a kijelzőn megjelenő számok (Inbound raktár, melyik emelet, melyik sor, melyik polc stb.). De egész jól ment, főleg a könyvek. Bár néha olyan késztetést éreztem a belelapozásukra! A DVD-kkel, CD-kkel már lassabban haladtam, de nem azért, mert nézegettem őket, hanem mert iszonyatosan sok volt belőlük. És nem volt mindegy, melyiket hova teszem, vannak olyan polcok, amiken legalább 75 db azonos terméknek kell lennie, valamint olyan is, ahol 200-nak. Mint mondjuk a Prison Break teljes szériája. Vagy a Breaking Badé.

Az egész raktárban egyetlen magyar volt még rajtam kívül, Gábor, aki lassan egy éve dolgozik a cégnél. Jó fej, jót csevegtünk, de sajnos csak egyszer botlottunk egymásba. Többnyire két holland társaságában töltöttem a szüneteket, és basszus, nem tudom elmondani, hogy milyen jó érzés volt, hogy végre tudtam beszélgetni emberekkel. A lengyelek is kedvesek, segítőkészek voltak, ráadásul többségük beszélt angolul is (ezek szerint nem csak a magyaroktól követelik meg a bizonyos szintű nyelvtudást, ilyet eddig még nem tapasztaltunk más vállalatnál), de az, hogy igazi hollandokkal társaloghattam, ráadásul hollandul szóltak először hozzám, mert azt hitték, hogy egy vagyok közülük… hát ez egyszerűen felemelő érzés volt. Nagyon-nagyon remélem, hogy jövő héttől rendszeresen találkozom majd velük, mert nagyon jó arcok, ráadásul megígérték, hogy megtanítanak hollandul.

Szóval, egy pokoli hűtőházas műszak után egy közel álomszerű első napom volt a Docdatában a felmerült nehézségek ellenére is. Nagyon elfáradtam, mert egész nap rohangáltam, hajoltam, guggoltam, nyújtózkodtam, de tényleg jól éreztem magam. Az sem zavart, hogy várnom kellett a fuvarra, és talán most először még az autóban bömbölő lengyel rapet is élveztem. Ezúton is még egyszer köszönöm Damiannek a haza utat és a csevejt, valamint jó pihenést kívánok neki a hétvégére, ugyanis villámlátogatja az otthoniakat Lengyelországban.

Drága C-mnek pedig hasonló első napot kívánok mára, folyamatosan Rád gondolok!

Here we go again

Az első idei hollandiai bejegyzésünk megírása rám maradt, mivel Dettykét mindkettőnk határozott kérése és a nekünk tett ígéretek ellenére jelenleg egy hűtőházban dolgoztatják, salátákat pakol. Ez kissé in medias res volt, de mindjárt megtudjátok hogyan jutottunk idáig. A D által leírt menetrendhez tartva magunkat, múlt szerdán Budapestre utaztunk, ahol első utunk az Otto Workforce irodájába vezetett. Már előkészítve vártak bennünket a szerződések, de a két új lány nem volt olyan segítőkész mint Juli régebben. Sajnos leginkább teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot, mikor a szerződések aláírását követően sem tudták megmondani, vagy legalább a következő három nap alatt kideríteni, hogy hova kell utaznunk, hol lesz a szállásunk, és arról is csak szóban biztosítottak, hogy hol fogunk dolgozni, papíron erről egy szó sincs. Mint kiderült okkal. Hiába jeleztük, hogy már pénteken megérkezünk, ezt mint megtudtuk, nem jelezték a hollandiai és németországi illetékeseknek, így Roland és Andi kanapéján csöveztünk pénteken, a Laarbruch-Siedlung nevű munkásszállón. Rolandék szomszédjától kaptam egy telefonszámot, amin elértem a helyi szállásmenedzsert, akit meglepett, hogy mi egy pár vagyunk, mert Detty a németországi szállásra volt bejegyezve a rendszerükben, én pedig Oisterwijkbe, Hollandiába. Alig száz km van a kettő közt… Képzelhetitek milyen jól aludtunk a kanapén ilyen bizonytalanságban. Legalább ott még voltak ismerősök, sőt rokonok is. Szombaton míg Dávidnál voltunk a szomszédos Laarbruchban, Roliéknál keresett minket a menedzser, hagyott egy telefonszámot és egy címet, hogy mindketten mehetünk Ossba. Örültünk mint majom a farkának mikor sikeresen megtaláltuk a helyünket, és kaptunk is egy KÖZÖS szobát aminek bár beázik a plafonja és a padló meg a falak kicsit ázottak a lecsöpögő víztől még kimondottan kulturáltnak tűnt. Most csak két lengyellel osztozunk a nappalin, a konyhán és a fürdőn, ezek a lengyelek pedig az eddigi tapasztalatainkhoz képest, mostanáig egész normálisak voltak. Nem zajonganak túl sokat, talán együtt lehet élni velük kisebb-nagyobb kompromisszumok árán. A chalet, vagy bungaló amiben a szobánk van egy nagy kemping része, közös és fizetős mosodával, amihez a szállásunk árában foglalva kapunk hetente kb fele annyi zsetont mint amire szükségünk lesz. Én már az első nap kaptam egy kullancsot a bal térdembe, amitől remélem nem lesz bajom, mert nem tudom angolul vagy hollandul hogy mit jelent a kullancs, de majd megnézem a google fordítóban. Vasárnap összeismerkedtünk pár magyar hegesztővel akik a kempingben laknak, de sajnos nem ottósok így a napi problémákról keveset tudunk beszélni. Sokkal inkább beszélhetünk róla egy 19 éves kollégával aki többnyire ki van akadva mindenen, joggal. Debreceni, és most itt akar érvényesülni de azon a munkahelyen még sosem volt 2 hónap alatt, ahova felvették. Ezt tudni vasárnap már elég nyomasztó volt, vártuk nagyon a plant (ahova kiírják este 8-9 körül, hogy ki-hol-mikor dolgozik másnap) hátha mehetünk a DocDatába, ahova felvettek elvileg. A plan szerint flexpool. Ez annyit jelent, hogy nem dolgozunk. Hát nézzük a jó oldalát, egy nappal több időnk van beilleszkedni, felfedezni a környéket, még ki is mostunk, bár kerek 10€-ba került végül a 2 adag mosás és 2x szárítás, mert teregetni nem tudunk, a szárítógép meg 2€-ért fél munkát végez. Voltunk a városban, feltölteni a holland simkártyám, hogy legyen mobilnetem. Az egyenlegem 17,44 most is, de nem tudom aktiválni a kerek 10€-ba kerülő 1GB-s mobilnet csomagot, mert “nincs fededezet a kártyámon” hát basszátok meg, gondoltam. Marad a netezés az '”internetzaal” nevű kunyhóban és környékén az otto irodának otthont adó konténer mellett, ahol van wifi, és több-kevesebb akadozással használható is. Minden bizonnyal jelen posztom is ott fogom feltölteni, ha egyszer kimászok az ágyból. A nyirkos kis kabinunk magányában írom ezeket a sorokat, mert ez az utolsó hely ebben az országban ahol még egy picit biztonságban tudom érezni magam, amíg nem pattogunk sokat addig talán maradhatunk is itt együtt, és elkezdhetjük magunkénak érezni ezt a kis zugot. Igyekszem úrrá lenni a depresszión ami miatt elmegy az étvágyam és nem akarok kimenni a szobából, de sajnos ahhoz tapasztalatom szerint idő kell. Nagyon sokat intézkedtünk a napokban, nagyon sok veszélyen vagyunk túl, öreg hős seatunk áthozott egész Európán, autópályákon, és dugókban araszolva, és ilyenkor amikor tudom hogy az esti planig nincs mit tenni, nincs is itt egy menedzser, meg nincs is mit mondanom neki, csak gubbadok. És nem akarok lengyelt látni/hallani (pedig a 400 táborlakó szinte mind lengyel), felerősödik a honvágy, hiányzik bármi féle biztonság és emberi kapcsolat, a rokonok, a barátok. Mint a gyerek az oviban. Csak a mamát akarom Hogy az Marikanéni, anyám, vagy a nagyi az mindegy, de mikor az ember a párjáért aggódik, akit reggel ötkor elvittek egy hűtőházba melózni (rohadtul nem a docdata raktára, egy kurva sapkát nem hozott nyárra) és csak futna el innen amilyen messze csak lehet.. rájön hogy nincs hova futnia, a mama biztonsága csak egy délibáb, otthon se lenne mit ennünk egy hónapon belül, diákhiteleket kell fizetnünk és a nagyiéktól az utazásra kapott pénzért is felelősek vagyunk.. no akkor a kör bezárul. Csapda. Nincs mit tenni, csak túlélni. Amíg csak lehet. Ennek a súlya elmondhatatlan olyannak aki lazább mentalitással bír, vagy épp csak keményebb, erősebb nálam. Most már viszonylag felkészülten jöttünk, legalább szellemileg. Tudtuk mi minden borzalom várhat ránk, és tapasztalatból tudom, hogy ha ennél nagyobb atrocitások nem érnek, és egészségesek maradunk akkor idővel csökken a nyomás, beletörődünk, elfogadjuk a helyzetet, lassan fel is oldódunk. Talán holnap már dolgozom én is (kitudja mit és hol), talán elkezdünk pénzt keresni. Addig is mondjatok egy imát értünk! Szeretünk mindenkit, és mindkettőnk nevében mondhatom: egytől egyig jobban hiányoztok mint valaha.