Agent C reporting

Mint észrevettétek, többnyire D ügynök viszi a hátán a közös blogunkat, több okból is. Ráfoghatnám arra, hogy sokat dolgozok, de inkább beismerem, hogy az életmódunk ritkán inspirál megnyilatkozásra, akkor pedig ki is élem tömegkommunikáció iránti vágyam egy facebookra posztolt képpel, vagy egy mondattal. A szabadidőmben sosem jutok el odáig, hogy végiggondoljam miről is írhatnék Nektek, inkább leülök gémelni, hamár elhoztuk az asztali gépet. Na az kikapcsol. Ennél is több időt töltünk a net előtt esküvőszervezéssel, az otthoni pótolhatatlan helytartóink kérdéseire igyekszünk válaszokat találni, a ruhapróbák időpontjától a torta tetejére állított marcipánig és az asztaldíszekig, táncokig és zenéig mindennel igyekszünk időben foglalkozni. Az előrehaladás pedig hihetetlen. Amit a családunk és barátaink véghez visznek helyettünk is a tökéletes lagziért, az leírhatatlan. - Mennék bringázni is, ami itt igen népszerű elfoglaltság, de kerékpár hiányában ez bajos. Amíg az időjárás engedte sokat sétáltam, elsősorban D-vel, ezekről a sétákról és kirándulásokról képeket is láthattatok FBn. Ha magam maradtam az első hetekben szintén a belvárosba vettem az irányt, ami gyalog jó egy órára fekszik. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy nagyimat és mindenkit megnyugtassak aki felfigyelt a messenger üzeneteimben vagy akár viberen előforduló cellainformácíókra, melyek szerint Berghemben, vagy Heeschben vagyok ugyanazokban a pillanatokban amikor Ossban fekszem az ágyamon: valójában nem Ossban vagyunk. Az egyetlen úton, amin megközelíthető az erdei szállásunk el kell hagyni a lakott területet, és onnan pár száz méterre megkerülni az elvileg “Oss, Docfalaan” címen álló hotelt, ami mögött, egy sorompóval lezárt magánút jelzi a táborunk kezdetét. Most is ebben a táborban, a kabinunk magányában írom soraim. D reggel elment dolgozni, 7:30-kor, és csak 17:00-kor indul majd haza, amikor én már ott kezdem a munkám. Ez magában hordozza az összefutás esélyét, de a hétköznap együtt töltött időnk – ahogy ő is írta – többnyire kimerül abban, hogy felébredünk a másik érkezésére, távozására. A hétvégéket viszont igyekszünk a legjobban kihasználni, németországi kiruccanásokat teszünk, amikből a turisztikai szellem mostanság hiányzik, inkább csak vásárolni járunk, sógorékhoz ugrunk be (főleg ha nekik is vásárolni kell) vagy Rolandékkal múlatjuk az estét. Ennek sajnos már régen nem ejtettük szerét, de itt tényleg a sok munkaórával kell védekeznem. Szombaton ugyanis hajnal két óra magasságában érek haza a pénteki esti műszakból, vasárnap pedig megyek újra. A kettő közti szerény nap, aminek során azért kétszer aludni is kéne, elég rövidke tud lenni, főképp abban a tudatban, hogy órákon belül kezdődik egy újabb hat napos munkahét a szortírozó gépsoron. Akit érdekel utána olvashat milyen gépet is kezelek, ha rákeres hogy DistriSort. Ez a cég több féle és méretű rendszer kiépítésével foglalkozik, de ha találtok képeket képzeljétek el nyugodtan, hogy én a legnagyobbat viszem, a felső platformon kezeljük a számítógépeket és töltjük be a mérhetetlen mennyiségű cuccot Kadirral, Marcinnal, Mariusszal, egy Paulus nevű elmegyenge litvánnal, meg néha napján egy “Tautlas” nevű honfitársával, akiről legalább nem tételezem fel, hogy ült már erőszakos bűncselekményért. A betanulás időszakában magasabb beosztású kollégák is beugrottak egész napokra a sorra, mint Barbara, akinek valamiféle megfelelési vágya lehet, lengyel de nem tudja hogyan divatozzon, és fitogtatja a gyér holland tudását, mert “már két éve kint van, és direkt szerződése van a docdatával”. Arról, hogy valami vele sem oké elsősorban a hosszában felvágott bal csuklója árulkodik amit egyszer a kantinban vettem észre. Na és persze ott vannak a magyarok, akikkel ritkán dolgozom együtt, de a fent említett kantinban szarul telik a szünet, ha nincsenek jelen. Tamás, aki néha közvetlenül mellettem dolgozik (vagy épp a helyemen ) meg Kitti aki szinkron színész, Ismeretlen Csaj (aki Tamásnak nagyon bejön, és ezt meg is jegyezte a jelenlétében, mert még nem tudtuk, hogy magyar) és Rozi, akit mostanában ritkán látunk a cégnél, de két héttel ezelőtt még oszlopos tagja volt kis társaságunknak. A legjobb amit a munkáról és a vele összefüggésben kialakult élethelyzetről el tudok mondani az az, hogy az emberek többségében jóindulatúak. Egyelőre nem tapasztaltam áskálódást, vagy akár a közvetítő részéről bármilyen diszkriminációt. Voltak problémák amiken túl kellett lépni, például megszoknom hogy akkor is sofőr leszek ha a fene fenét eszik is, mert így a legkönnyebb megoldani az esti műszakokat. Többnyire csak lányokat fuvarozok, akiknek nincs jogsijuk, de együtt kezdünk, és én maradok a legtovább. Szóval tök logikus, adjunk C-nek egy buszt, a többit megoldja, és a hivatásos sofőrök alhatnak otthon. Bár ezt hivatalos források nem erősítették meg, állítólag 1,5€ pluszt kap a sofőr utanként, tehát napi 3-at. Ez elég gyér, ha nem gondolok bele, hogy otthon ennyiért két órát álltam egyenruhában, nyakkendőben a posztomon, és a legnagyobb állatokra is kedvesen kellett mosolyognom. Eljutottunk odáig, hogy élvezem is. Kezdem megszokni a céges járműveket, kicsiket és nagyokat egyaránt, és bár amikor egyikbe-másikba beleülök elborzaszt, hogy ha a seatom ilyen hangokat adna, ennyire rossz lenne, és ennyi hibajelző világítana rajta már nem hogy szervizbe de a roncstelepre vinném.. azért hazafele mindig szól a 100%NL rádió, és élvezem hogy hollandul vannak a táblák, és holland a rendszámom, hogy Itt vagyok, nyugaton, nagyon-nagyon távol a világ végétől. A sofőrködéssel kapcsolatos “rámutaltsággal” némi közösségi szerep is járt, a kollégák-kolléganők a boltban is előre köszönnek, és mindenki tudja a nevem, hiszem engem kell keresni a gyárban is, meg itthon is naponta, ha közlekedni akarnak. Kialakult egy fajta.. otthon vagyunk érzés. Minden szarral és jóval együtt, kicsit olyan mint amikor  Boxmeert elhagytuk (még mindig nagyon indokoltnak látszik) és alig vártuk, hogy olvassunk valakiről valamit fészbúkon. Hiányoztak a kollégák akiket ki sem állhattunk, és a helyek ahonnan menekültünk. Néhány hete jártunk Boxmeerben, a szellemkolostor mára valóban elhagyatott. Rossz érzés volt így látni. Egy év alatt mi minden változott… Most új kollégáink vannak egy új helyen, a menedzserek mások, Dominik a múlté, ellenben itt lakik mellettünk Zaneta meg Konrad. A totál gyépés Iga Sidor nélkül sem lenne igazi a kaland, és nem véletlenül fogalmazok így. Minden nap egy újabb kaland, akkor is amikor ez a hülye hisztizik a kocsiban, hogy mindenképp álljunk meg a benzinkúton, mert neki kell egy feltöltőkártya a telójához, majd hálából hoz nekem egy capuccinot, mert kifigyelte a kantinban, hogy azt szeretem. A legjobb pedig, hogy ez a kaland már csak öt hétig tart megszakítás nélkül, és bár nem volt sétagalopp, jó lenne két hét szünet után, házaspárként, onnan folytatni ahol abbahagytuk. Reméljük ebben a planning department és minden érintett menedzser partner lesz, nem szeretnék kijátszani minden kártyát amit félre raktunk rosszabb napokra. Azt hiszem itt az ideje elkészítenem a szendvicseim a mai műszakra, még talán tésztát is főzök Dettyke tegnap gyártott kiváló pörköltjéhez, hadd irigykedjen mindenki, hogy van aki főz rám És már csak 5x csomagolok kaját a hétvégéig, ahogy bent mondogatják viccesen: “bijna weekend” vagyis maj’nem hétvége. Remélem ezen a hétvégén alvásból is kijut, és nem fogunk szombat reggel mókusokra ébredni mint a múlt héten. A kis szemetek magokkal, makkokkal, mindenféle csonthéjassal dobálják a bungalónk tetejét, ami idebent igen hangos. Gondolom feltörni igyekeznek őket, de jobb lenne, ha ezt nem akkor próbálnák abszolválni amikor 3 órája alszok… A köcsög sáskáktól meg ha elvennénk a mélynyomókat és a vodkát, itt olyan kuss lenne, mint a temetőben. Szombat éjjel a 8 fokban szitáló eső sem zavarta őket hogy kint sikítozzanak meg ordibáljanak. VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ KURWAAAA!
Sziasztok

Ma van a szülinapom

Mire a poszt online elérhetővé válik, valószínűleg már tegnap volt, de annyi baj legyen. :)

Mivel 14-én mindketten dolgoztunk (ellentétes műszakban, így szinte nem is találkoztunk egymással), még szerdán este befaltuk C-vel a szülinapi tiramisut, ami ugyan nem volt rossz, de megállapítottuk, hogy E sokkal jobbat készít házilag. Reggel kicsit morcos voltam, mert éjszaka hol a szúnyog zümmögésére ébredtem, hol arra, hogy C csodakenőcsöt keres, vagy éppen próbálja lecsapni az utálatos kis dögöt. Az lett volna az első éjszaka a héten, amit ténylegesen átaludhattam volna mindenféle megszakítás nélkül, de úgy tűnik, erre hétvégéig várnom kell. Sebaj. Kipattantam az ágyból, felöltöztem, megreggeliztem, elkészültem, búcsúcsókot leheltem az ágyban durmoló C arcára, és bepattantam Paraj buszába. Ez egy utálatos, paraszt sofőr, ezért lett Paraj. Nem beszél semmilyen emberi nyelven, és full bunkó mindenkivel, aki nem lengyelül szól hozzá. Bedugtam a fülesemet a fülembe, mire direkt felhangosította az idegesítő enerdzsi mixét, ami folyton szól az autóban. Én erre megeresztettem egy szánakozó mosolyt, és felnyomtam a hangerőt a telómon tízesre. Rajtam nem fog ki. 

Fél tíz után öt perccel már a Docdata bejárata előtt álltam, két perccel később pedig már az emeleten voltam a kantinban. A biztonsági őr lehet, hogy megneszelte, hogy szülinapom van, mert elmaradt a szokásos fémdetektoros átvizsgálás. Intett a fejével, hogy menjek nyugodtan, én meg rámosolyogtam és mentem nyugodtan. Letettem a cuccomat a szokásos polcomra, leültem az asztalhoz, mikor is észrevettem Vojtech-et (cseh srác, tök jó fej) és a ModusLinkes szlovák lányt (elfelejtettem a nevét, talán Ewa, de nem vagyok benne biztos) a csocsóasztalnál. Vojtech gólt lőtt, a labda felém gurult a padlón, észrevettek, vidáman köszöntek, majd kérték, hogy csatlakozzak hozzájuk. Hát jó. A csajszival ketten voltunk, Vojtech egyedül, de így is elvert minket 10-1-re. Csúnya vereség volt, de legalább jól szórakoztunk. :) Máris jókedvűen indult a nap. 

Megint a második emeletre voltam beosztva, az első adagom könyv volt, de utána már csak DVD-kkel foglalkoztam, és szigorúan vonalkóddal kifelé helyeztem el őket! (Majd egyszer máskor leírom a sztorit.) Szóval tíztől öt óráig dolgoztam, jól elvoltam, még mindig szeretem ezt csinálni. Főleg, ha a második emeleten vagyok a könyveknél, CD-knél, DVD-knél. Ötkor kicsekkoltam, gyorsan megnéztem a teljesítménytáblázatot, és örültem magamnak, hogy a negyedik helyen szerepelt a nevem. Mázlim volt, mert Paraj ötre jött egy másik részlegen dolgozó lányért, így nem kellett várnom a fuvarra, de bunkó uraság még mindig nem képes a köszönésre. Útközben írtam SMS-t a menedzsereknek, hogy a kiírtnál hamarabb végeztem és mindjárt érkezem vissza Ossba. Csakhogy tudják, nekem már nem kell fuvart szervezniük. Na, nem mintha annyira törnék érte magukat… Szerdán is végigdolgoztam a napot, a teljes 9 és fél órát, erre nem volt autó, mert fél kilencre úgyis vittek a Docdatába embereket, hát mit nekem az az egy óra várakozás… Szóval most mázlim volt. 

Háromnegyed hatra hazaértem. Gyorsan betoltam egy nutellás kenyeret, majd magamhoz vettem a netbookot és kimentem netezni kicsit. Rengeteg üzenet és értesítés fogadott Facebookon, ezúton is köszönet érte mindenkinek, de amint időm engedi, úgyis fogok egyesével válaszolni rájuk. (Szerk.: A válaszolás időközben megtörtént.) A legnagyobb meglepetés viszont…EZ ITT A REKLÁM HELYE (bár valószínűleg nem sokaknak fog bármit is mondani). Nagyon meghatódtam, annyira édesek, aranyosak voltak a szerkesztőtársaim! Egyáltalán nem számítottam semmi ilyesmire, pláne azok után, hogy szegényeket mennyire hanyagolom, mióta kint vagyunk Hollandiában. Még jó, hogy ilyen megértőek. <3 Sajnos hamar be kellett fejeznem a netezést, mert iszonyat hideg van itt az elmúlt napokban, így aztán az egész estémet Chuck nézéssel és Sims 4-ezéssel töltöttem, ugyanis kijött a CAS demója. :D Eleinte húztam a számát, meg ugye már a hárommal sem voltam kibékülve, de eme ízelítő alapján azt mondom, jöhet! Csak maradjon meg ez a fajta gördülékenység a játékban is, mint a demóban, és akkor nem lesz baj. :)

Éééés 23:40 van. 25 évvel ezelőtt ebben a pillanatban születtem meg. Te jó ég! Negyed évszázad! Az a vicces a dologban, hogy mikor tinédzser voltam, úgy gondoltam a húsz év felettiekre, hogy milyen érett felnőttek, de így, hogy öt éve taposom a második ikszet, valahogy nem ezt érzem. Még a harmincasok is fiatalok! :P

Dolgos hétköznapok

Már ami engem illet. Most C került a kispadra, szerencsére csak három napra, nem egész hétre, és vasárnapra is beosztották, amiért dupla bérezés jár. Szóval dolgozunk és keresünk! Hipp-hipp hurrá! Végre!  :)

Mikor hazaesek, mindig annyi mesélnivalóm van, hogy hirtelen nem is tudom, mivel kezdjem a beszámolómat. Rám nem jellemző módon folyamatosan beszélek, belekapok ebbe, belekapok abba a sztoriba, alig lehet lelőni. Érteni meg aztán végképp alig lehet, ezúton is emelem kalapom előtted, C, és köszönöm, hogy figyelsz rám. :)

Íme, az elmúlt napok néhány érdekessége:

1.  Karolina, a csábító

Pár héttel ezelőtt egy szép vasárnapi délutánon kezdődött címszereplőnőnk és C kalandja, amikor is az említett hölgyemény elfelejtette, hogy dolgozik aznap, és sok-sok perccel a megadott indulási időpont után érkezett meg az autóhoz. Máris volt miről csevegniük az úton. Állítólag elfelejtette megnézni a Plant, és nem tudta, hogy dolgozik, de erről bővebben C tudna nyilatkozni. A lényeg, hogy kommunikáltak, és onnantól kezdve már messziről előre köszönt C-nek és kereste a társaságát. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, de az, hogy áthívja magához, miközben én otthon kétfélét főzök egyszerre, hát… túlmegy egy bizonyos határon… ^^ Ráadásul mindezt úgy kell elképzelni, hogy angolban az E/2 és a T/2 ugyanaz, így mikor Karolina invitált, C T/2-ben értelmezte, és T/1-ben válaszolt, hogy oké, majd egyszer MI átmegyünk. Erre a csaj visszaszól, hogy de én csak téged hívtalak! XD C lányos zavarában hazasomfordált és azóta is kerüli, én meg többször is utalgattam a drágalátosnak, mikor összefutottunk az Internetzaalban vagy a Docdata kantinjában, hogy le lehet szállni a vőlegényemről, de valami nagyon nem stimmel ezzel a nővel. Sokan összesúgnak a háta mögött.

2.  Hopp, a cirmos!

Békésen megyek be az Internetzaalba, mikor egyszer csak megtorpanok, és széles vigyor terül az arcomra. C magyaráz nekem valamit, én hadonászok, de nem érti. Aztán ráparancsolok, hogy forduljon meg, és akkor végre észrevette az asztalon ülő, mosakodó kismacskát. Tök cuki volt. :D

3. Teljesítmény

Igazából fogalmam sincs, hogy s mint mérik, illetve értékelik, de a legutóbbi számom 1333 volt, és a teljesítmény-táblázat első harmadában találtam meg a nevem. Azt hiszem, kezdek belejönni. :)

4. ModusLink, ahol már mindenki megfordult 

Találkoztam egy szlovák lánnyal, akiről kiderült, hogy ugyanakkor dolgozott a ModusLinknél, amikor mi. :D

5. Scanner problémák 

Csütörtökön a harmadik emeletre voltam beosztva, de mivel nem volt munka, a másodikon tevékenykedtem, aztán visszavittek a harmadikra, és onnantól kezdve baba- és gyerekruhákat scanneltem és pakoltam. Épphogy visszamentem a nagyszünet után, a scannerem úgy döntött, hogy kikapcsol. Egész nap 100%-ot mutatott az akksija, amit furcsálltam is, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ha lemerül, hát majd kicserélem. Igen ám, csakhogy hiába tettem bele új akksit, soha többé nem volt hajlandó bekapcsolni… 

Némi töprengés után elrohantam a számítógépek előtt ülő Team Leaderekhez.

- Üdv, van egy kis problémám a scanneremmel. – Team Leader Asszonyság segítőkészen felém fordult. - Azt hiszem, meghalt – tettem hozzá, mire az asztalnál gépelő holland fickó abbahagyta a billentyűk püfölését, és felkapta a fejét.

- Megölted? – nézett rám a szemüvege felett, szája sarkában huncut mosoly bujkált.

- Remélem, nem – feleltem erőltetett vigyorral az arcomon. Közben Team Leader Asszonyság, kinek becsületes neve Wilma, elvette tőlem a készüléket, és alaposan szemügyre vette. Lepattintotta a hátulját, majd nagy nehézségek árán sikerült az akkumulátort is kivennie.

- A-há! – kiáltott fel. – Jól gondolom, hogy eddig még senki nem mondta neked, hogy két féle scannerünk van, amikhez különböző akkumulátorok tartoznak?

- A-a. Vadiúj információ – szabadkoztam, ő pedig tartott nekem egy gyors továbbképzést scannerismeretből. Hevesen bólogattam, hogy megértettem, és megígértem, hogy ezentúl mindig figyelni fogok erre.

- De mi lesz most ezzel? – kérdeztem. Wilma legyintett, hogy minden rendben, ne aggódjak, mindjárt megjavítja. Babrált valamit a hátuljával, aztán kivett egy belepasszoló akksit. Nem kapcsolt be. Kivett egy másik akksit. Azzal sem kapcsolt be.

- Te tényleg megölted! – jelentette ki a holland fickó vigyorogva, én meg zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem akartam. Kaptam egy másik scannert, ami sikeresen túlélte a napot, boldogan vittem vissza a Team Leader Asszonyságnak, hogy semmi baja, tökéletesen működik. Elnevette magát, aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak.