Fijn weekend

Ha már a blogunk címe kalandokra hívja fel a kíváncsi olvasó figyelmét, akkor meg kell ragadnom az alkalmat, hogy pár sorban beszámoljak az előző hétvégénk kalandjairól. Valahogy arról, hogy mióta visszajöttünk mi minden történik velünk itt Hollandiában munka, meg anyagi frontokon, inkább beszélni sem volt kedvem, nem hogy írni. Volt itt besurranó tolvajlás, idegeskedés Monyika meg Levendula miatt, borzalmas hülyén megcsinált beosztások, együtt és külön dolgozások, de valahogy mindig a kitartás győzedelmeskedett és még mindig nem tudtak se kirúgni se elzavarni az Ottótól, így a héten megkezdjük a hatodik hónapunkat a tengerszint alatt. Most egy kis változatosságot hozott plan és docdata központú életünkbe (majdnem) keresztapám szombati látogatása. De szombatról szót ejtvén meg kell jegyeznem, hogy a hétvége a docdatában indult, majdnem két óra volt mire elhagytuk a munkahelyünket egy szokatlanul és váratlanul elnyújtott műszak után. 11 óra körül, “frissen” ébredve a szemetet vittem le, mikor Józsit a konyhában találtam. Kálmán barátunknál érdeklődött egy bizonyos mösziő Gál után, franciául. Kálmánról tudni kell, hogy nem hívják Kálmánnak mert cseh, és mint ilyen, se franciául sem pedig magyarul nem ért kellőképpen, kiváló angol tudásával pedig nem segített a helyzetén. Személyes jelenlétem oldotta fel a patthelyzetet. Rövid beszélgetés és körbevezetés után a rendszer romlottságát és a helyzet tarthatatlanságát megállapítva útra keltünk Hágába. Ellenkező irányba indultunk persze, hogy második otthonunkat meglátogassuk, és midőn megtekintettük a méretes raktár- és irodaházakat, tudatosult mindannyiunkban, hogy Rotterdam a maga felhőkarcolóival, Európa legnagyobb kikötőjével és minden várakozásunk szerint nyüzsgő belvárosával közelebb esik hozzánk, mint Den Haag, vagy ahogy még erre felé hívják: s’Gravenhaag. Egyébként is, ki tudja ezt kiejteni? Rotterdam “it is”! Alig parkoltuk le a kocsit egy már-már fényűző garázsban a vasúti pályaudvarhoz közeli bevásárlóközpont alatt, már bent is találtuk magunkat egy Tourinform irodában, ahol Józsi beszerezte a város térképét és a franciául kiválóan beszélő dundi hostess legfrissebb programajánlatát. Megtudtuk, hogy a város homlokegyenest másik végén James Bond tematikájú kiállítás tart nyitva délután ötig, a Kunsthalban. Uccu neki, siessünk – mondtuk, majd elindultunk ellenkező irányba, hogy 50 méterre kávéval és süteménnyel ünnepeljük meg elhatározásunkat a “Holland Nemzeti Douwe Egberts Kávézóban”. Térképpel a kezemben, utat mutattam a társaságnak, ügyet sem vetve a telefonomból méltatlankodó GPS hangjára, ami szerint a Kunsthal nem arra van, amerre mi követtük a villamossíneket. Legalább volt műsor, mert egy betépett néger kerékpározott gyalogos tempóval a síneken, a mögötte araszoló combino utasainak csendes bánatára. Az az idős nyakkendős úr sem volt kimondottan zaklatott, aki jó szándékkal kisétált az úttest közepére, hogy a biciklistát karon fogva leterelje a sínről. Ellenben a kerékpáros kifejezte felháborodását amikor tudatosult benne az eltérítése, és a kezéből pisztolyt formázva igyekezett lelőni az önjelölt forgalomszervezőt. Az agresszió ilyetén jelére már a villamosvezető is kiszállt és hangot adott abbéli véleményének, hogy a bringás ahelyett, hogy lövöldözik, inkább közösülhetne análisan egy ananásszal. Síkosítatlanul. Mikor a zajra a környék többségét alkotó afrikaiak is kiléptek a boltjaik elé, elraktam az okostelefonom és tovább álltunk. Nagy forgalmú széles utak kereszteződésében szólítottunk meg egy nénit, aki angolul csodásan útbaigazított minket, és az esővel dacolva, végül elértük a kiállítás helyszínét. Pont olyan volt, amilyenre számítanátok, ha a Designing 007 című kiállításra beléptek. Régi és új kellékek, díszletek, forgatókönyv részletek, sőt Ian Fleming írógépe is megtekinthető volt, a Louvre-t megszégyenítő tömegben, kekec biztonságiak gyűrűjében. Liberális francia eszmékben érlelt vendégünk persze nem mutatott sok együttműködési hajlandóságot az oktalan szabályok betartására, de felháborodásán felülkerekedve hajlandó volt a hátizsákját fél vállra vetni, és a kabátját a hátán viselni, nem pedig a karján. Mint megtudtuk egy következő teremben, az utasítás helytelen volt, a hátizsákot ugyanis nem fél vállról, hanem elölről belebújva kell viselni a kiállítótermekben. Ám legyen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy világklasszis kiállításra miféle alakok mennek kabátban és hátizsákkal. Hát azok a turisták, akik meglepve tapasztalják, hogy a rotterdami Kunsthal ruhatára elégtelen befogadóképességű, és nem volt módjukban a fent említett ázott kiegészítőktől megszabadulni, így vizesen, hátizsákokkal, araszoltunk a tömegben hátha a 190 cm magas hollandok közt megpillantunk egy Aston Martin makettet, vagy Walther pisztolyt. Korrekt helyezkedéssel valóban nagyon érdekes, és kultúrtörténetileg jelentős tárgyakat vehettünk szemügyre, pl Pierce Brosnan Ericssonját, amivel ‘97-ben távirányított egy BMW-t a vásznon, de még a hatvanas évek kaszinójeleneteinek eredeti ruháit is elénk tárták, Goldfinger arany szmokingján már fogott picit az idő vasfoga.

Mivel sötétedés előtt végeztünk a kiállításon, az Erasmus Hídtól egyenesen a kocsihoz mentünk, még jó, hogy a városháza is útba esett. A nagy és puha citroenbe már azzal az elhatározással ültünk be, hogy megyünk Németországba. Így is lett. A szokásos bevásárlásunkat most először, seatka nélkül intéztük, és megragadtuk az alkalmat, hogy a sógorokat is bemutassuk Józsinak. Itt kaptam egy szép nagy bögre forralt bort, csevegtünk és dohányban füstölődtünk a laktanya társalgójában. A társaság és a 49B hangulata megérte a kitérőt. Ahogy fogy az időnk, már-már sajnálom néha, hogy nem jártunk oda többet, vagy ebben az egyébként is elfuserált életszakaszban nem lakhattunk közelebb, mint mondjuk tavaly. A vasárnap az autópályán ért minket vissza Sprang-Capellebe, ahol megaludtunk a munkásszállónkon, és (mivel D ügynöknek jelenése volt éjszakás műszakban a docdatában) már nélküle keltünk útra Belgiumba, egy jó féle tradicionális pommes ftites reményében. Itt Turnhout belvárosát fotózhattam esőben, meglátogattunk egy templomot is, majd felháborodtam a flamandok hozzá(nk) állásán, és kisétáltunk az első étteremből, ahol helyet foglaltunk. Épp csak nem tagadták meg a kiszolgálást a - vallonokra jellemző -, francia nyelv hallatán. Az után, hogy “we only have English menu" és egy gyűrött fénymásolatot basztak elém (a szóhasználat csak enyhe túlzás) mindketten jobbnak láttuk, ha távozunk, és inkább egy kisvárosi kifőzdében találjuk meg a számításunkat. Ami engem illet meg is találtam, de Józsi szerint inkább vallon földön kell ezt megkóstolni, mert hiába utaztunk érte sokat, ez nem volt az igazi. Valóban hollandos fritu volt, nem tudhatom, hogy csinálják délen, de várom a napot, mikor megtudhatom. Hazaérvén Józsi távozott tőlünk, én pedig D ügynököt vittem munkába. Este ahelyett, hogy aludtam volna, vártam, hogy végezzen, amikor is érte mentem. Sokkal nyugodtam voltam így, mint hogy biciklivel kelljen éjszaka utaznia. Tíz km, bringával, esőben, éjszaka. Kétszer… El is érkeztünk a jelen realitásába, mert valószínűleg fél órán belül végez a mai műszakjával és haza kell tekernie. Szurkoljatok hát érte, hogy ameddig itt kell lennünk, minden nap épségben és egészségben járja meg az utat, illetve hogy seatka is hasonló ép és egészséges állapotban vigyen majd minket haza :)