Ha már a blogunk címe kalandokra hívja fel a kíváncsi olvasó
figyelmét, akkor meg kell ragadnom az alkalmat, hogy pár sorban beszámoljak az
előző hétvégénk kalandjairól. Valahogy arról, hogy mióta visszajöttünk mi
minden történik velünk itt Hollandiában munka, meg anyagi frontokon, inkább
beszélni sem volt kedvem, nem hogy írni. Volt itt besurranó tolvajlás, idegeskedés
Monyika meg Levendula miatt, borzalmas hülyén megcsinált beosztások, együtt és
külön dolgozások, de valahogy mindig a kitartás győzedelmeskedett és még mindig
nem tudtak se kirúgni se elzavarni az Ottótól, így a héten megkezdjük a hatodik
hónapunkat a tengerszint alatt. Most egy kis változatosságot hozott plan és
docdata központú életünkbe (majdnem) keresztapám szombati látogatása. De szombatról
szót ejtvén meg kell jegyeznem, hogy a hétvége a docdatában indult, majdnem két
óra volt mire elhagytuk a munkahelyünket egy szokatlanul és váratlanul
elnyújtott műszak után. 11 óra körül, “frissen” ébredve a szemetet vittem le,
mikor Józsit a konyhában találtam. Kálmán barátunknál érdeklődött egy bizonyos
mösziő Gál után, franciául. Kálmánról tudni kell, hogy nem hívják Kálmánnak
mert cseh, és mint ilyen, se franciául sem pedig magyarul nem ért kellőképpen,
kiváló angol tudásával pedig nem segített a helyzetén. Személyes jelenlétem
oldotta fel a patthelyzetet. Rövid beszélgetés és körbevezetés után a rendszer
romlottságát és a helyzet tarthatatlanságát megállapítva útra keltünk Hágába.
Ellenkező irányba indultunk persze, hogy második otthonunkat meglátogassuk, és
midőn megtekintettük a méretes raktár- és irodaházakat, tudatosult
mindannyiunkban, hogy Rotterdam a maga felhőkarcolóival, Európa legnagyobb
kikötőjével és minden várakozásunk szerint nyüzsgő belvárosával közelebb esik
hozzánk, mint Den Haag, vagy ahogy még erre felé hívják: s’Gravenhaag.
Egyébként is, ki tudja ezt kiejteni? Rotterdam “it is”! Alig parkoltuk le a
kocsit egy már-már fényűző garázsban a vasúti pályaudvarhoz közeli
bevásárlóközpont alatt, már bent is találtuk magunkat egy Tourinform irodában,
ahol Józsi beszerezte a város térképét és a franciául kiválóan beszélő dundi
hostess legfrissebb programajánlatát. Megtudtuk, hogy a város homlokegyenest
másik végén James Bond tematikájú kiállítás tart nyitva délután ötig, a
Kunsthalban. Uccu neki, siessünk – mondtuk, majd elindultunk ellenkező irányba,
hogy 50 méterre kávéval és süteménnyel ünnepeljük meg elhatározásunkat a
“Holland Nemzeti Douwe Egberts Kávézóban”. Térképpel a kezemben, utat mutattam
a társaságnak, ügyet sem vetve a telefonomból méltatlankodó GPS hangjára, ami
szerint a Kunsthal nem arra van, amerre mi követtük a villamossíneket. Legalább
volt műsor, mert egy betépett néger kerékpározott gyalogos tempóval a síneken,
a mögötte araszoló combino utasainak csendes bánatára. Az az idős nyakkendős úr
sem volt kimondottan zaklatott, aki jó szándékkal kisétált az úttest közepére,
hogy a biciklistát karon fogva leterelje a sínről. Ellenben a kerékpáros kifejezte
felháborodását amikor tudatosult benne az eltérítése, és a kezéből pisztolyt
formázva igyekezett lelőni az önjelölt forgalomszervezőt. Az agresszió ilyetén
jelére már a villamosvezető is kiszállt és hangot adott abbéli véleményének,
hogy a bringás ahelyett, hogy lövöldözik, inkább közösülhetne análisan egy
ananásszal. Síkosítatlanul. Mikor a zajra a környék többségét alkotó afrikaiak
is kiléptek a boltjaik elé, elraktam az okostelefonom és tovább álltunk. Nagy
forgalmú széles utak kereszteződésében szólítottunk meg egy nénit, aki angolul
csodásan útbaigazított minket, és az esővel dacolva, végül elértük a kiállítás
helyszínét. Pont olyan volt, amilyenre számítanátok, ha a Designing 007 című
kiállításra beléptek. Régi és új kellékek, díszletek, forgatókönyv részletek,
sőt Ian Fleming írógépe is megtekinthető volt, a Louvre-t megszégyenítő
tömegben, kekec biztonságiak gyűrűjében. Liberális francia eszmékben érlelt
vendégünk persze nem mutatott sok együttműködési hajlandóságot az oktalan
szabályok betartására, de felháborodásán felülkerekedve hajlandó volt a
hátizsákját fél vállra vetni, és a kabátját a hátán viselni, nem pedig a karján.
Mint megtudtuk egy következő teremben, az utasítás helytelen volt, a hátizsákot
ugyanis nem fél vállról, hanem elölről belebújva kell viselni a
kiállítótermekben. Ám legyen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy
világklasszis kiállításra miféle alakok mennek kabátban és hátizsákkal. Hát
azok a turisták, akik meglepve tapasztalják, hogy a rotterdami Kunsthal
ruhatára elégtelen befogadóképességű, és nem volt módjukban a fent említett
ázott kiegészítőktől megszabadulni, így vizesen, hátizsákokkal, araszoltunk a
tömegben hátha a 190 cm magas hollandok közt megpillantunk egy Aston Martin
makettet, vagy Walther pisztolyt. Korrekt helyezkedéssel valóban nagyon
érdekes, és kultúrtörténetileg jelentős tárgyakat vehettünk szemügyre, pl
Pierce Brosnan Ericssonját, amivel ‘97-ben távirányított egy BMW-t a vásznon,
de még a hatvanas évek kaszinójeleneteinek eredeti ruháit is elénk tárták,
Goldfinger arany szmokingján már fogott picit az idő vasfoga.
Mivel sötétedés előtt
végeztünk a kiállításon, az Erasmus Hídtól egyenesen a kocsihoz mentünk, még
jó, hogy a városháza is útba esett. A nagy és puha citroenbe már azzal az
elhatározással ültünk be, hogy megyünk Németországba. Így is lett. A szokásos
bevásárlásunkat most először, seatka nélkül intéztük, és megragadtuk az
alkalmat, hogy a sógorokat is bemutassuk Józsinak. Itt kaptam egy szép nagy
bögre forralt bort, csevegtünk és dohányban füstölődtünk a laktanya társalgójában.
A társaság és a 49B hangulata megérte a kitérőt. Ahogy fogy az időnk, már-már
sajnálom néha, hogy nem jártunk oda többet, vagy ebben az egyébként is
elfuserált életszakaszban nem lakhattunk közelebb, mint mondjuk tavaly. A
vasárnap az autópályán ért minket vissza Sprang-Capellebe, ahol megaludtunk a
munkásszállónkon, és (mivel D ügynöknek jelenése volt éjszakás műszakban a
docdatában) már nélküle keltünk útra Belgiumba, egy jó féle tradicionális
pommes ftites reményében. Itt Turnhout belvárosát fotózhattam esőben,
meglátogattunk egy templomot is, majd felháborodtam a flamandok hozzá(nk)
állásán, és kisétáltunk az első étteremből, ahol helyet foglaltunk. Épp csak
nem tagadták meg a kiszolgálást a - vallonokra jellemző -, francia nyelv
hallatán. Az után, hogy “we only have English menu" és egy gyűrött
fénymásolatot basztak elém (a szóhasználat csak enyhe túlzás) mindketten
jobbnak láttuk, ha távozunk, és inkább egy kisvárosi kifőzdében találjuk meg a
számításunkat. Ami engem illet meg is találtam, de Józsi szerint inkább vallon
földön kell ezt megkóstolni, mert hiába utaztunk érte sokat, ez nem volt az
igazi. Valóban hollandos fritu volt, nem tudhatom, hogy csinálják délen, de
várom a napot, mikor megtudhatom. Hazaérvén Józsi távozott tőlünk, én pedig D
ügynököt vittem munkába. Este ahelyett, hogy aludtam volna, vártam, hogy
végezzen, amikor is érte mentem. Sokkal nyugodtam voltam így, mint hogy
biciklivel kelljen éjszaka utaznia. Tíz km, bringával, esőben, éjszaka.
Kétszer… El is érkeztünk a jelen realitásába, mert valószínűleg fél órán belül
végez a mai műszakjával és haza kell tekernie. Szurkoljatok hát érte, hogy
ameddig itt kell lennünk, minden nap épségben és egészségben járja meg az utat,
illetve hogy seatka is hasonló ép és egészséges állapotban vigyen majd minket
haza :)








