Fijn weekend

Ha már a blogunk címe kalandokra hívja fel a kíváncsi olvasó figyelmét, akkor meg kell ragadnom az alkalmat, hogy pár sorban beszámoljak az előző hétvégénk kalandjairól. Valahogy arról, hogy mióta visszajöttünk mi minden történik velünk itt Hollandiában munka, meg anyagi frontokon, inkább beszélni sem volt kedvem, nem hogy írni. Volt itt besurranó tolvajlás, idegeskedés Monyika meg Levendula miatt, borzalmas hülyén megcsinált beosztások, együtt és külön dolgozások, de valahogy mindig a kitartás győzedelmeskedett és még mindig nem tudtak se kirúgni se elzavarni az Ottótól, így a héten megkezdjük a hatodik hónapunkat a tengerszint alatt. Most egy kis változatosságot hozott plan és docdata központú életünkbe (majdnem) keresztapám szombati látogatása. De szombatról szót ejtvén meg kell jegyeznem, hogy a hétvége a docdatában indult, majdnem két óra volt mire elhagytuk a munkahelyünket egy szokatlanul és váratlanul elnyújtott műszak után. 11 óra körül, “frissen” ébredve a szemetet vittem le, mikor Józsit a konyhában találtam. Kálmán barátunknál érdeklődött egy bizonyos mösziő Gál után, franciául. Kálmánról tudni kell, hogy nem hívják Kálmánnak mert cseh, és mint ilyen, se franciául sem pedig magyarul nem ért kellőképpen, kiváló angol tudásával pedig nem segített a helyzetén. Személyes jelenlétem oldotta fel a patthelyzetet. Rövid beszélgetés és körbevezetés után a rendszer romlottságát és a helyzet tarthatatlanságát megállapítva útra keltünk Hágába. Ellenkező irányba indultunk persze, hogy második otthonunkat meglátogassuk, és midőn megtekintettük a méretes raktár- és irodaházakat, tudatosult mindannyiunkban, hogy Rotterdam a maga felhőkarcolóival, Európa legnagyobb kikötőjével és minden várakozásunk szerint nyüzsgő belvárosával közelebb esik hozzánk, mint Den Haag, vagy ahogy még erre felé hívják: s’Gravenhaag. Egyébként is, ki tudja ezt kiejteni? Rotterdam “it is”! Alig parkoltuk le a kocsit egy már-már fényűző garázsban a vasúti pályaudvarhoz közeli bevásárlóközpont alatt, már bent is találtuk magunkat egy Tourinform irodában, ahol Józsi beszerezte a város térképét és a franciául kiválóan beszélő dundi hostess legfrissebb programajánlatát. Megtudtuk, hogy a város homlokegyenest másik végén James Bond tematikájú kiállítás tart nyitva délután ötig, a Kunsthalban. Uccu neki, siessünk – mondtuk, majd elindultunk ellenkező irányba, hogy 50 méterre kávéval és süteménnyel ünnepeljük meg elhatározásunkat a “Holland Nemzeti Douwe Egberts Kávézóban”. Térképpel a kezemben, utat mutattam a társaságnak, ügyet sem vetve a telefonomból méltatlankodó GPS hangjára, ami szerint a Kunsthal nem arra van, amerre mi követtük a villamossíneket. Legalább volt műsor, mert egy betépett néger kerékpározott gyalogos tempóval a síneken, a mögötte araszoló combino utasainak csendes bánatára. Az az idős nyakkendős úr sem volt kimondottan zaklatott, aki jó szándékkal kisétált az úttest közepére, hogy a biciklistát karon fogva leterelje a sínről. Ellenben a kerékpáros kifejezte felháborodását amikor tudatosult benne az eltérítése, és a kezéből pisztolyt formázva igyekezett lelőni az önjelölt forgalomszervezőt. Az agresszió ilyetén jelére már a villamosvezető is kiszállt és hangot adott abbéli véleményének, hogy a bringás ahelyett, hogy lövöldözik, inkább közösülhetne análisan egy ananásszal. Síkosítatlanul. Mikor a zajra a környék többségét alkotó afrikaiak is kiléptek a boltjaik elé, elraktam az okostelefonom és tovább álltunk. Nagy forgalmú széles utak kereszteződésében szólítottunk meg egy nénit, aki angolul csodásan útbaigazított minket, és az esővel dacolva, végül elértük a kiállítás helyszínét. Pont olyan volt, amilyenre számítanátok, ha a Designing 007 című kiállításra beléptek. Régi és új kellékek, díszletek, forgatókönyv részletek, sőt Ian Fleming írógépe is megtekinthető volt, a Louvre-t megszégyenítő tömegben, kekec biztonságiak gyűrűjében. Liberális francia eszmékben érlelt vendégünk persze nem mutatott sok együttműködési hajlandóságot az oktalan szabályok betartására, de felháborodásán felülkerekedve hajlandó volt a hátizsákját fél vállra vetni, és a kabátját a hátán viselni, nem pedig a karján. Mint megtudtuk egy következő teremben, az utasítás helytelen volt, a hátizsákot ugyanis nem fél vállról, hanem elölről belebújva kell viselni a kiállítótermekben. Ám legyen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy világklasszis kiállításra miféle alakok mennek kabátban és hátizsákkal. Hát azok a turisták, akik meglepve tapasztalják, hogy a rotterdami Kunsthal ruhatára elégtelen befogadóképességű, és nem volt módjukban a fent említett ázott kiegészítőktől megszabadulni, így vizesen, hátizsákokkal, araszoltunk a tömegben hátha a 190 cm magas hollandok közt megpillantunk egy Aston Martin makettet, vagy Walther pisztolyt. Korrekt helyezkedéssel valóban nagyon érdekes, és kultúrtörténetileg jelentős tárgyakat vehettünk szemügyre, pl Pierce Brosnan Ericssonját, amivel ‘97-ben távirányított egy BMW-t a vásznon, de még a hatvanas évek kaszinójeleneteinek eredeti ruháit is elénk tárták, Goldfinger arany szmokingján már fogott picit az idő vasfoga.

Mivel sötétedés előtt végeztünk a kiállításon, az Erasmus Hídtól egyenesen a kocsihoz mentünk, még jó, hogy a városháza is útba esett. A nagy és puha citroenbe már azzal az elhatározással ültünk be, hogy megyünk Németországba. Így is lett. A szokásos bevásárlásunkat most először, seatka nélkül intéztük, és megragadtuk az alkalmat, hogy a sógorokat is bemutassuk Józsinak. Itt kaptam egy szép nagy bögre forralt bort, csevegtünk és dohányban füstölődtünk a laktanya társalgójában. A társaság és a 49B hangulata megérte a kitérőt. Ahogy fogy az időnk, már-már sajnálom néha, hogy nem jártunk oda többet, vagy ebben az egyébként is elfuserált életszakaszban nem lakhattunk közelebb, mint mondjuk tavaly. A vasárnap az autópályán ért minket vissza Sprang-Capellebe, ahol megaludtunk a munkásszállónkon, és (mivel D ügynöknek jelenése volt éjszakás műszakban a docdatában) már nélküle keltünk útra Belgiumba, egy jó féle tradicionális pommes ftites reményében. Itt Turnhout belvárosát fotózhattam esőben, meglátogattunk egy templomot is, majd felháborodtam a flamandok hozzá(nk) állásán, és kisétáltunk az első étteremből, ahol helyet foglaltunk. Épp csak nem tagadták meg a kiszolgálást a - vallonokra jellemző -, francia nyelv hallatán. Az után, hogy “we only have English menu" és egy gyűrött fénymásolatot basztak elém (a szóhasználat csak enyhe túlzás) mindketten jobbnak láttuk, ha távozunk, és inkább egy kisvárosi kifőzdében találjuk meg a számításunkat. Ami engem illet meg is találtam, de Józsi szerint inkább vallon földön kell ezt megkóstolni, mert hiába utaztunk érte sokat, ez nem volt az igazi. Valóban hollandos fritu volt, nem tudhatom, hogy csinálják délen, de várom a napot, mikor megtudhatom. Hazaérvén Józsi távozott tőlünk, én pedig D ügynököt vittem munkába. Este ahelyett, hogy aludtam volna, vártam, hogy végezzen, amikor is érte mentem. Sokkal nyugodtam voltam így, mint hogy biciklivel kelljen éjszaka utaznia. Tíz km, bringával, esőben, éjszaka. Kétszer… El is érkeztünk a jelen realitásába, mert valószínűleg fél órán belül végez a mai műszakjával és haza kell tekernie. Szurkoljatok hát érte, hogy ameddig itt kell lennünk, minden nap épségben és egészségben járja meg az utat, illetve hogy seatka is hasonló ép és egészséges állapotban vigyen majd minket haza :)

Férj és feleség

Harminc napja vagyunk házasok, ami egyrészt nagyon távolinak tűnik már, másrészt viszont mintha csak tegnap lett volna, hogy a szeretteink és barátaink előtt hivatalosan is összekötöttük egymással az életünket, és közben mégis olyan érzésünk van, mintha az egész meg sem történt volna soha. Teljes időzavar.  :)

Október negyedike volt tehát A Nagy Nap. Ha valakinek még nem említettem volna, azért választottuk…khm…izé…választottam ezt a dátumot, mert 2012. 06. 06-án kérte meg C a kezemet. És ez hogy függ össze a 2014. 10. 04-gyel? Hát úgy, hogy ha a hónapot és a napot összeadjuk, kiadja az évet. Tudom, tök hülye vagyok, de akaratlanul is kombinálok a számokkal. Ráadásul ez volt az egyetlen olyan nap az évben, ami szombatra esett, szóval nem tudtam nem jelnek tekinteni. :)

Agent E emlékeztetett rá minket rá, hogy ha a filmekből, sorozatokból valamit megtanulhattunk, hát az az, hogy az esküvők soha nem úgy alakulnak, ahogy azokat eltervezik, mégis olyan tökéletlenül lesznek tökéletesek. Persze én is sejtettem, pláne az 1600 km-es távolságból történő szervezés okán, hogy nem fog minden simán menni, és ahogy az lenni szokott, nem is ment simán, de utólag visszagondolva nem volt azért rossz. Tényleges emlékképek helyett viszont sokkal inkább érzelmek maradtak meg bennem, főleg az, hogy mennyire boldog voltam.

De kezdjük a legelején!

A fülfájással végződött legánybúcsú után hajnali hét órakor már szólt ébresztőm, ugyanis nyolc órára E-vel együtt időpontunk volt a fodrászhoz. Átgázoltam Marcin, aki illegálisan aludt a „nappalink” kihúzhatós kanapéján, majd gyors mosakodás, aztán bevarázsoltam a kontaktlencsémet a kialvatlan, vörös szemeimbe. Csekkoltam a fülemet, nem kimondottan fájt, aminek rögtön megörültem. C is elkészült, megvártuk E-t a szobájuk ajtaja előtt, majd a három szundító fiút (B., G., M.) hátrahagyva kocsiba pattantunk, összeszedtük a kellékeket otthonról, és beültünk Szilvihez, aki épp akkor fejezte be mama frizuráját. Megmosta a hajam, becsavarta, jó sok lakkot fújt rá, hogy tartsa magát, majd helyet cseréltem anyával a búra alatt. Kissé szorított az idő, 11-re a sminkesnél kellett volna lennem, de még nem voltam kész, E meg még annyira se, úgyhogy az időközben megérkező Anita felhívta barátnőjét, hogy valószínűleg késni fogunk. Ebből végül fél óra lett, C apuja fuvarozott el minket. A sminkelés alatt nagyon ideges voltam, valamiért tartottam tőle, pedig a végeredmény igazán szép lett. Fél egy körül jött értünk C (szmokingban) és Marci, és alig estünk haza, máris betoppant Etti és Solya, és végre egyesült a kingDEM. :D Gyors bemutatkozások, puszik, ölelések, aztán ugyanez mamánál, mert átrohantunk enni (aznap addig még csak egy sajtos rudacska volt bennem).

Fasírt volt a menü, aztán kávéztunk, majd magam után vontam a két E-t, S-t és M-et, hogy a fodrász elvégezze rajtam az utolsó simításokat.

A következő lépés az öltözködés volt, ami sokkal tovább tartott, mint gondoltam volna. Túl jól szórakoztunk a lányokkal közben.

Kettőre terveztük a fotózást, a fiúk három körül félve kopogtattak a szobám ajtaján, hogy jelezzék, jövendőbeli férjem nagyon, de nagyon ideges már. Kicsit gyorsítottunk a tempón, olyannyira, hogy a fátylam ferde lett, szegény E-nek pedig a sminkjét végül az utcán kellett befejeznie.

Körbejártuk a várkertet, és iszonyatosan sok jó képet csináltak rólunk a lányok, amiket ezúton is hálásan köszönünk nekik. :)

Belebotlottunk még egy lengyel turistacsoportba, akik először csak messziről fotóztak a telefonjaikkal, majd mikor közelebb értünk, énekelni kezdtek. Gratuláltak, még több fotót csináltak rólunk, aztán közös képeket is akartak… :D

Nem emlékszem pontosan, mikor érkeztünk meg a házasságkötő terembe, de már mindenki ott volt rajtunk kívül. Anya szerint elkéstünk, szerintem meg nem. :P Fotós lányaim gyorsan átöltöztek, anyáék leengedték az uszályomat, megigazították a ruhámat, ittam egy kis életmentő vizet, aztán kezdetét vette a ceremónia. 

Elhatároztam, hogy nem fogok sírni, ezért direkt nem néztem a násznépre, sőt, az anyakönyvvezetőre se nagyon figyeltem, próbáltam elterelni a gondolataimat. Néhány példa: Ahhoz képest, hogy nem sikerült kék virágot szerezni, tök szép lett a csokrom. Ez a terem is egész korrekt. Még nincs is sötét odakint. Az jó, akkor mégsem sötétedik olyan korán. Ú, azért lehet, hogy nem ártana néha figyelni a szövegre, mert csinálnom kell dolgokat. Oké, akkor most álljunk fel. Jó hangosan és érthetően fogod kimondani az igent, oké? A francba, hát nem elcsuklott a hangom! Nem így akartam… Na mindegy. C olyan cuki. Nem! Másra figyelsz, mert mindjárt könnybe lábad a szemed, és elkenődik a sminked. Az nagyon csúnya lesz! Tök jó zenéket válogattam. 

Úristen, most írtam le először az új nevem: de ronda lett! Mintha a nagyobbik gyűrűt húzta volna az ujjamra, nem találom a követ. Oké, téves riasztás, csak bamba vagyok. Remélem, nem ejtem el a gyertyát, vicces lenne, ha felgyújtanám a termet. Nem, igazából nem lenne az. Ne is gondoljunk rá. 

Oké, sikerült túlélni, ez is megvolt. Ajaj, szülőköszöntés, remélem, senki nem sír, mert akkor én is fogok. Gondoljunk valami viccesre! 

Hát ezt jó gyorsan letudtam, még felénél se jár a zene. De finom ez a pezsgő! De miért nem issza meg senki? 

Most ciki lenne, ha én meginnám? Mindenki visszateszi a tálcára egy-két korty után, pedig tényleg nagyon finom. Na, jó, akkor én sem iszom meg, tessék, vigye csak el…

A gratulációk fogadásakor viszont már tényleg könnyeztem egy kicsit, a két meghatottságtól zokogó nagypapa engem is elérzékenyített. :)

A násznép autókba pattant, és konvojban eldudálta magát a panzióba, ahol rozmaringág tűzés, csokor és combfodor dobás után újabb fotózkodás kezdődött, mialatt egy semmiből felbukkanó, egyáltalán nem szomjas, kerékpáros komikus szórakoztatta a vendégeket.

Vacsoráig még fél óra volt hátra, így zenei aláfestéssel képeket vetítettünk addigi kalandjainkról, miután Agent B ceremóniamesterünk tósztot, Agent E pedig beszédet mondott… valamit a szeretet adásáról, megosztásáról, birtoklásáról. :P 

Végigkuncogtam azt a részt, C meg nem tudta mi bajom, próbált lepisszegni, mert nem vette a poént. Persze valójában ki volt akadva, mert épp azelőtt állította meg a panzió morcos tulajdonosa, hogy panasz érkezett, túl hangosak voltunk az éjjel, és hát akkor még nem volt lakodalom. Na már most, miért pont a pohárköszöntő előtt kell megállítania a VŐLEGÉNYT, és ezt közölni vele? Ott volt egész délelőtt, rendezkedett a barátaival, nyugodtan szólhatott volna neki akkor is, de nem, a gonosz asszonyságnak pontosan akkor kellett rúgnia egyet belé, nehogy már felhőtlenül élvezni tudja az estét, amire már olyan régóta készült. Egyszerűen szánalmas és visszataszító viselkedés.

Vacsora előtt volt még egy kis meglepetésünk a násznép számára, pontosabban egy küldetésünk. Szerettük volna feldobni valamivel az estet, viszont se C, se én nem vagyok oda a hagyományos, cikis, lakodalmas játékokért (különben is, ez egy kémesküvő!), ezért Agent E-t bíztam meg azzal a feladattal, hogy kerítsen nekünk valamit erre a célra. Így kapott az estére mindenki egy saját küldetést, egy likvidálandó személyt és egy tárgyat (pohár, öv, tiara, zsebkendő, szalag stb.), amivel az illetőt el kellett tennie láb alól (természetesen csak képletesen), teljesen titokban, hogy mások ne jöjjenek rá a tettére. A feladat ezen része persze nehezen ment, így el is tekintettünk tőle, főleg azért, mert jó volt látni, mennyire élvezik a vendégek a játékot. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikert fog aratni. :)

A vacsora nagyon finom volt, mind a leves, mind pedig a főfogás – bár a húsok lehettek volna melegebbek. A sütik is isteniek voltak, köszi mindenkinek, aki közreműködött az elkészítésükben!

A nyitótáncunk is jól sikerült, ahhoz képest, hogy nem sokat tudtunk gyakorolni és mindketten bénák vagyunk a tánchoz. Bebizonyítottuk, hogy lehet tangóra keringőt táncolni. :P

Ezt követően kezdődött VOLNA a buli, csakhogy mindenki teleette magát, és nem bírt mozdulni, vagy még nem ivott eleget ahhoz, hogy levetkőzze gátlásait, vagy csak szimplán nem jött be nekik a gondosan összeválogatott lejátszási listánk, aminek az elkészítésébe szinte minden szabadidőnket beleöltük Hollandiában. Már a meghívókkal próbáltuk jelezni, hogy ez nem egy hagyományos esküvő lesz, tematikája van, ergo aköré fog épülni az egész, de úgy látszik, túlságosan elrugaszkodtunk magyarságunktól, a többség még nem elég nyitott az efféle „újra”. Így hát B tervhez kellett folyamodni, hogy ne csak én legyek a táncparketten a kishúgommal, Nikivel és C-vel. Még jó, hogy C apunál volt tartalék lejátszási lista, tele mulatósokkal, amiktől én már majdnem a hajamat téptem, másoknak viszont még mindig nem volt elég mulatós.

C picit felöntött a garatra, őt is rosszul érintette, hogy ennyire nem lett sikere a válogatásunknak, amibe szívünket-lelkünket, közös életünk állomásainak összes táncolós dalát beletettük. Ekkor volt egy kisebb elszomorodásom, nem bírtam tovább táncra kérni az embereket, akiktől menyasszonyként!!! folyamatosan elutasító választ kaptam. Felvágtattam az emeletre, de Bálint útközben megállított, hogy ne aggódjak C-ért, vigyáznak rá, valamint, hogy elmondja (C-nek már nem is merte említeni), a gonosz banya az imént mondta neki, hogy éjféltől csendesedjünk el! Éjféltől? ÉJFÉLTŐL? Egy lakodalomban?! Csak kicsit ment fel bennem a pumpa. Mondtam Bálintnak, hogy csináljon úgy, mintha meg se hallotta volna, akkor lesz vége, ha hazamennek az emberek, előbb biztos nem. Az a nő nem normális, örülhet, ha egyáltalán kifizetjük ezek után!

Felértem az emeletre, lerogytam a kanapéra és elpityeredtem. Szandra és Niki utánam jött, majd Gergő is, próbáltak vigasztalni, hogy felesleges ilyenen fennakadni, nem lehet mindenkinek megfelelni, a gonosz banyával meg egyáltalán ne törődjek. És rányitották a szememet arra is, hogy nem feltétlenül látom jól a dolgot, ha úgy gondolom, hogy nem jó a buli, mert bizony az emberek odalent szórakoznak. Ha épp nem is táncolnak, de jól érzik magunkat, különben már nem lennének ott.

Összeszedtem magam, elindultunk lefelé, belebotlottunk E-be, ő is mondott pár vigasztaló szót, majd belefutottunk egy VONATBA! Pontosabban A vonatba, amiről szintén megállapodtunk C-vel, hogy a mi lagzinkban ilyen aztán nem lesz. Hát lett. Nagyapa legnagyobb örömére. :) És ez mozgatta meg leginkább az embereket, mindenki csatlakozott, és innentől kezdve tényleg táncoltak. 

A vonat után lement még egy-két szám, amit végigroptam, aztán Bálint és Gergő figyelmeztettek, hogy mindjárt menyasszonytánc, szerintük pihennem kéne egy kicsit, én meg csak legyintettem, hogy menni fog. Gergő hozott nekem valami italt, de hiába kérdeztem, mi az, azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele, csak igyam meg. Aztán felcsendült az első menyasszonytáncos nóta, én pedig, ahogy az este folyamán szinte megállás nélkül, most is táncoltam. 

Kézről kézre adtak a vendégek, és bár elfáradtam, nagyon élveztem. Olyannyira belefeledkeztem, hogy mama szólt, fel kéne mennem, vagyis mennünk átöltözni.

Miután ez megtörtént, lent az előtérben bilincs kattant a csuklómra. Menyasszonyrablás! 

C-nek három próbát kellett teljesítenie, hogy visszaszerezzen. Volt egy szkanderezés Marcival, kapott egy találós kérdést az édesapjától, majd pisztolypárbaj következett G ügynökkel.  Egyszerűen zseniális volt. Mármint az ötlet a barátok részéről és a kivitelezés is. Nagyon imádtuk! :)

Kis pihi után megérkezett a tortánk, amivel már nem igazán voltunk elégedettek. Túlságosan „mesésre” sikeredett, mind a marcipánfigurák a tetején, mind pedig maga a torta. Valahogy sokkal komolyabbat képzeltem el, de legalább a többségnek ízlett. 

Mindezek után betettem a modern, bulizós lejátszási listánkat, amit direkt éjfél utánra állítottunk össze. Hatalmas parti kerekedett a lakodalom végére, még jumpstyle-t is nyomtam a menyecske ruhámban. Fergeteges lett a hangulat és hihetetlenül jól éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy én valaha is ennyit fogok táncolni mások előtt. :)